Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Lipcsey Ildikó: Az önismeret írója: Beke György, a romániai magyarság szociográfusa
a szerző, ahogy Gáli Ernő említi, valósággal berobbant a magyar irodalomba, s megtette az első lépést az új „Erdély felfedezése” sorozat felé, harminc évvel azután, hogy Romániában a baloldali magyar írók — Nagy István, Jordáky Lajos, Balogh Edgár, Szenczei László, Kahána Mózes és mások — megindították nagy sikert aratott sorozatukat. A műfaj művelői és a kritikusok is azt kifogásolják a mai szociográfiai írásokkal kapcsolatban, hogy túlságosan falucenrtikusok, és nem elégítik ki a demográfiai, tömeglélektani, statisztikai, urbanizációs vizsgálódások iránti igényeket. Ezt a hiányosságot óhajtja pótolni a Korunk folyóirat és évkönyv egyik-másik tanulmánya, valamint a „Változó valóság” sorozat, amelyek szerzői —tanárok, muzeológusok, könyvtárosok— hosszú ideje élnek abban a közösségben, amelyből tudósítanak, így a jelenségek feltárásában, a törvényszerűségek megállapításában a körülményekkel kevésbé tisztában lévő kutatónál mélyebbre tudnak hatolni. Gáli Ernő ezzel kapcsolatban lényegesnek tartaná a közös munkacsoportok megalakítását, az irodalom, a nyelvészet, a folklór, a néprajz, a szociológia területén is, ahol a szakemberek az interdiszciplináris kutatási módszerek alkalmazásával nemcsak a nemzetiségi valóság, hanem az együttélésből származó hatások feltárásában is előbbre juthatnának. A Gáli által megálmodott új „Erdély felfedezése” sorozat még sokáig váratna magára, ha nem lenne Beke György, aki egyszemélyben műveli, országutak vándoraként egymaga képviseli a romániai magyar szociográfiát, akit Balogh Edgár úgy jellemzett, hogy „műveiben mindig az egyén és a közösség önismeretéről van szó, személy és család, nemzetiség és ország reális tudatának következményeiről. A gond nem maradhat szűk és zárt értelmiségi köröké, s itt van a publicista Beke György igazi jelentősége: visszacsatolja a publikum lelkiismeretébe a köznapokból áramló igényt és felelősséget, az értelemben jól feldolgozott és megfogalmazott kórkövetelményt, az önismeret hiányának pótlását”. Bekének életformája a riport. Míg azonban Gusti munkacsoportjában többféle szakember — orvos, néprajzos, zenész, tanár — vett részt a falukutatásban, ő egymaga száll ki a helyszínre, s méri fel egy-egy helység, falu, város és megye művelődéstörténeti emlékeit, népesedési helyzetét, az évszázadok s az elmúlt 30—40 év gazdasági, társadalmi változásait. Mindig időszerű kérdések gyötrik, mindig elmegy a probléma gyökeréig, mindent meg akar fejteni, nincs az a gond, amely rejtve maradna előtte, nincs az az öröm amelyben ne örülne másokkal, és természetesen nincs az a hely az országban, ahová el ne jutna. Érdemes lenne az eddig megjelent kötetei alapján helység- és névmutatót készíteni, amely bizonyítaná: könyvei az önismeret gazdag tárházát nyújtják, s ezáltal a romániai magyarság ingatag nemzetiségi tudatának — ahogy Balogh Edgár írta 1979-ben megjelent, Vállald önmagad címet viselő publicisztikai írása előszavában — szilárd alapokat épít. Beke évente kötetbe foglalja országlása termékeit, és Szabédi László nyomdokán haladva vallja, hogy „a romániai magyar író csak félkézzel író, néha csak a kisujjával, ezzel szemben egész lényével politikus, szövetkezeti szervező, közéleti ember, agitátor”. Nála ez azt jelenti, hogy az ország minden magyarlakta vidékét felkeresi, éljenek egy tömbben, vagy szórványban, megvallatja az embereket kötődésükről vagy talajtalanságukról; hogy mit tudnak magukról, múltjukról, a régi krónikákról; hogy mi késztette őket a maradásra vagy elvándorlásra; az utcák, múzeumok, iskolák, házak állapotáról; fellapozza a régi anyakönyveket, birtok-periratokat, s mindezen túl megvallatja a lelkeket. Ézekből fejti meg, méri le a nemzetiségi öntudat szintjét is, ad hírt egy népről, egy országról, azon elvárás alapján, hogy az irodalom — ezzel megválaszolja azt is, hogy számára irodalom vagy tudomány-e a szociográfia — az összes emberi, társadalmi, nemzeti és nemzetiségi kérdésre feleletet kell adjon. A magyar anyanyelvű oktatásról Jakó Zsigmond, Mikó Imre, Demény Lajos a Művelődés 1970/1-es számában — mint ahogy Beke valamennyi írásában — felhívták a figyelmet, hogy a romániai magyarságnak 57
