Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Kántor Lajos: Levél a malomból, Végh Antalnak
mert nem merjük, mert nem lehet leleplezni őket! És ha mégis? Ugat a kutya, halad a karaván ... Megint megbántottunk valakit... De változni nem változott semmi! Csak fő az ember a keserű levében. Mint amikor eljön a Mikulás, de nem hoz semmit. Hát akkor miért jött el?” Hát erről van szó. Eljött a Mikulás — és még csak egy jó krimit sem hozott. Még kevésbé meggyőző szakmai-lélektani-társadalmi elemzést. Még csak pamfletét sem. Revolverezést, azt igen. Könyved tele van egy csomó (erkölcsi) hullával. Ettől azonban még nem krimi, amit írtál. Még egy jó, ügyes, derék detektív sincs benne, aki mindent meglát, és mindent ki is mer mondani. Te magad írod, hogy nem lepleződnek le a „gyilkosok” ... Mit írtál akkor? A Nyilasi-interjúban (a könyv legjobb, legmeggyőzőbb fejezetében) olvasom a tegnapi Fradi, a mai Austria játékosa hitelesnek tűnő válaszait. Többek között: „Az a kérdés, hogy milyen típusú ember az illető labdarúgó. Van, aki szeret szerepelni, van, aki nem. Van, aki tudja magát kelletni, mond okosakat, érdekeseket. Én nem tartozom ebbe a csoportba. Én szívesebben lejátszom három meccset, mint hogy adjak egy nyilatkozatot. Én ilyen típusú ember vagyok. Ilyennek születtem, ezen nem tudok változtatni. Ha nincs mondanivalóm, én nem kerekítek ki semmit csak azért, hogy jó olvasmány legyen, amit mondok!” Az írók is, hasonlóképpen, többfélék. Van, akiben él a vágy, „hogy megmutassa”, és van, aki „mindenmféle mutogatások helyett” inkább lejátssza a mécsesét ... Te, Anti most csak ide-oda mutogattál. Ezért a labdarúgó pályán — gondolom, szerinted is — figyelmeztetés, ismétlődés esetén kiállítás jár. Szerencsére nem vagyunk a futball- pályán. „Csak” az íróin. Legalábbis Te azon vagy. Azért ott is vannak bizonyos „elvárások”. Hogy az ember ne mondjon folyton ellent önmagának. (Végig azt állítod e könyvben, hogy a 0:6 nagyon régi eredetű, azokat a gólokat sok évre el lehet osztani; mégis máshol kijelented, hogy három nap alatt mindent el lehet rontani, s ez meg is történt Mexikóban; vajon nem kellene az egyik, általad a legfontosabbnak vélt érvedet bővebben magyarázni és nem halmozni őket? Félő, hogy a túl sok érv vagy épp a túl sok mocsok egy idő után már nem hat az olvasóra ...) Az sem mellékes, hogy lehetőség és tehetség szerint (ezek nálad kétségtelenül megvannak!) az ember jól fogalmazzon. Te most nagyon siettél ezzel a könyvvel (két-három hónappal korábban olvastam egy interjúdat, amelyben még úgy nyilatkoztál, hogy nem írsz könyvet a Mundiálról!), s így nem maradt időd átfésülni a szöveget, ellenőrizni mondataidat. Márpedig az író mondatokból építkezik — még ha futballról ír is. Amikor pedig más írók, neves elődök, kortársak mondatait idézi, akár mottóként is saját könyvének fejezetei élén, illik pontosnak lennie. Illyés például a Bartókban így írta: „Mert növeli, ki elfödi a bajt”. Nálad a „mert” elmaradt (elrontottad a sor ritmusát!), és „elfedi”-t írtál. Ennél nagyobb baj viszont, ennél is bántóbb az a súlyos aránytévesztés, ahogy elsietett könyvedhez többszörösen berángattad az Új Testamentumot (Károli Gáspár fordításában), Ady Endrét, József Attilát, Illyést és Goethe Faustját (pontosabban az operalibrettót). Ez sajnos — itt — blaszfémiának hat. Ha még humorral, öniróniával tetted volna! Kedves Végh Anti! Labdarúgó szakértelmedet én nem minősítem — nincs rá minősítésem. Ezt a mérkőzést — a Gyógyitótatlan?-nal (függetlenül attól, hány százezer példányt adtak el belőle) — irodalmilag mindenesetre elveszítetted. Őszintén sajnálom. Mert én neked szurkolok. Hidd el, nem tartozom az ellen-drukkerek közé. Új, jó könyveidet várva, barátsággal üdvözöl a Kalota partjáról, a malomból (ahonnan minden egyszerűbbnek, tisztábbnak, legalábbis tisztázhatónak látszik): Kántor Lajos 95
