Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Orosz László: A százötven éves szózat

sítót: ott ez „szent rokonvérbe ferösztő visszavonás”, sőt a költemény első megfogalmazása szerint „Rákóczi vérengző haragja”. Ez tükrözte a kor hivatalos, iskolában tanított történelemszemléletét. Vörösmarty azonban már büszkén emlékezik a szabadságért vívott harcra: „Szabadság! itten hordozák / Véres zászlóidat”. Ha Rákóczit nem is nevezheti meg, világos, hogy Árpád és Hunyadi mellett nála már ő a magyar történelem harmadik nagy alakja. Reformkori költészetünkbe egyre inkább beáramlik a korábban nem vállalt, tiltott, csak a szóbeli és kézírásos költészetben megőrzött kuruc hagyomány. E tekintetben Kölcsey Rákóczi hajh és Rebellis vers című költeménye meg a Himnusz hontalan bujdosókat említő 6. versszaka, Vörösmarty korábbi versei közül a Rákóczy Bercsényinél Lengyelországban és a Mikes búja a Szózat előzménye.

Számos párhuzam adódik a történelemből levont tanulság megfogalmazásában a Szózat és a keletkezését közvetlenül megelőző kor költészete között. Az „annyi balszerencse közt” a Himnusz „bal sors”-át, Kisfaludy Károly Mohácsának „annyi veszélyek után”-ját, Bajza Sóhajtásának „Oly sok küzdés után”-ját juttathatja eszünkbe, az „elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt” párhuzama a Himnuszban-. „S ah, szabadság nem virúl / A holtnak véréből”. Az „Egy ezredévi szenvedés / Kér éltet vagy halált” mondattal kezdődő gondolatsor, noha más összefüggésben, a Himnusz fohászát idézi fel: „Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt, / Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!” A Himnusz idézett könyörgésére utalhat a Szózatban említett „buzgó imádság” „százezrek ajakán”. Kölcsey Istenhez fordult, Vörösmarty a népek hazájához, a nagyvilághoz, de mindketten a múlttal érveltek, amelynek sok küzdelme, szenvedése Kölcseynél mint bűnök levezeklé- se, Vörösmartynál mint a nemzet erejéről, elszántságáról tanúskodó áldozat érdemli ki, illetve kényszeriti ki a jobb jövőt.

Sok az egybecsengés a Szózatban a kor legnagyobb politikai gondolkodójának, Széchenyinek a műveivel. Ä nagyvilág felé fordulás, a nemzet sorsának az emberiségével összekapcsolt szemlélete Széchenyi gondolatrendszerének egyik sarkallatos pontja. „»Az emberiségnek egy nemzetet megtartani«, ez és nem kevésb forog most kérdésben, s rajtunk áll ennek szerencsés eszközlése” — írta például a Stádiumban 1833-ban. Az ész, erő és akarat Szózatban kiemelt nemzetfenntartó erényei újra meg újra nagy hangsúllyal szerepelnek Széchenyi műveiben. „Az ész erő, s így az ész boldogság” — írta a Hitelben; „csak magunkban van a csudákat művelhető erő” — olvashatjuk a Világban; „tőlünk függ minden, csak akarjunk” — fogalmazta meg gnómaszerű tömörséggel ugyancsak a Hitelben. A Szózat 6. versszaka („És annyi balszerencse közt, /Olly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán”) a gondolat lényegét tekintve ezzel a Stádiumban található mondattal hangzik egybe: „Hunnia annyi viszontagság közt,... a természet és sorsnak annyi mostohasága közt mégis él, s egy szebb jövendőnek s erősb életnek teli bimbóját hordja kebelében.” Ugyancsak a Stádiumban olvashatjuk — szinte a Szózat „Az nem lehet”-tel kezdődő szakaszainak előképeként —: „Nem akarom soha hinni. .., hogy annyi kínt, epedést hiába küldött volna a népek legfőbb Ura az emberiségre.”

Széchenyi 1841-ben A Kelet népében ingerülten és keserű gúnnyal utasította vissza a Szózat látomását a nagyszerű halálról. Kossuth szemére vetve, mit kockáztat Ausztria elleni izgatásával, ezt írta: „még vesztünk sem lenne nagyszerű, mint Vörösmarty oly édeskeserűn zengi, de egyenesen nevetséges, hasonlólag minden olyas elbukáshoz, melyre elég ok nincs, azaz melyet egy gyűszűbe férő gyakorlati ésszel elkerülhetni.” Nemzetünk sírját nem könnyező baráti népek állnák körül, hanem a magyar „számtalan elleneinek közhahotája közt »farkasveremben« lelné magát”. Műveinek tanúsága szerint azonban Széchenyit is megkísértette a nemzethalál fenyegető előérzete. A Stádium Magyarország képviselőihez intézett ajánlásában írja: „egy bájoló hajnal mögött, mely egykori halhatatlan nemzeti nagyságot ígér, fenéktelen sötétség tátong, melybül az oda egyszer elsüllyedt nemzetiség, szabadság, becsület tán soha, soha többé fel nem merül.” Még ugyanennek az ajánlásnak egy további részében: „végre bizonyára nagy sírhalom alá dűl egy fejledező nép virága, ha a felekezetek [itt ’politikai pártok’ értelemben] örökké mint ellenségek s nem

6