Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Takács Imre: Megmaradásom története: válaszok Bakonyi István kérdéseire
így csillant föl a szemem Esterházy Péterre sok év múlva. Volt ő sértő is velem, amikor egybefoglalt az ellenlábasaival. Kértem, hogy különítsen! És elcsöndesült. Az a „Fólia in exelsis!” jóval később történt. Ez a fiatalember tud Magyarországul és magyarul. Látszólag a vicc(z)elődökhöz tartozik, de nem vicc(z)elődő. Talán meg tudom nyugtami itt — vagy innen — hogy vonzódásomat mégse a nagymamájának köszönje csak. (Én öregapámnak szólíttatom magam az unokáimmal, ez más osztály.) A maflicsot sohasem felejtem el, az mindig bennem marad ...! (Ez üzenet!) Ugyanakkor mégsem örülök annak, hogy Esterházy Péter a legjobb fiatal magyar író. Őt az egyiknek fogadnám el örömmel. Úgy öregszenek meg sokan, hogy nem vesszük észre őket. Például Csalog Zsolt. Ővele Kőrösfeketetón találkoztam először — s talán utoljára. Könyve azonban él bennem. Zsófiba szerelmes lettem, amikor ez a Zsófi átmegy Bálint és Eszter után a Tisza árterén, de ennél többről van szó! Nagyon-nagyon lényegesekről van szó Csalog Zsolt esetében. Esterházy Péter kvalifikált és méltán kvalifikálható irodalmánál is többről van szó. Ez nem teljességre törekvő terepszemle, bizonyára véletlen is éppen ennek a két prózaírónak a munkássága iránt való különleges érdeklődésem. Botolhattam volna — remélem — másokba is. A költőkkel kevesebb a gond, azokkal más a gond, mivel sokan varrnak. Nagy László azt szokta mondani rájuk: Nekik most nagyon nehéz. Énszerintem nem is a megjelenés a nagyon nehéz, hanem a tájékozódás a világban. Kérdés nélkül pedig: Először azt a címet akartam adni ennek a beszélgetésnek, hogy Lepusztulásom története, mert akár címbe kiemelve ez is igaz. Szoktam mondani: Ha valaki húszéves koromban azt mondja nekem, hogy hatvanéves korodra tizenegy könyved jelenik meg, és még négy-öt könyved vár megjelenésre kéziratban, akkor összetettem volna a két első lábam. Most pedig tudom, hogy ez mennyire kevés. Mennyire csak az a része gondolkodási munkámnak, a már-már készre gondolt megíratlanjaimnak, bizony csak az a része, akkora része, amit nem lehetett meg nem írni. Jó lett volna ez a cím, hogy Lepusztulásom története, csakhogy ez az önkéntes önkiadás, a bevallásnak ez az őszintesége olyasféle csúfolódásokra adott volna okot, ahogy kicsúfolták Csurka szkeptikus, a végső és a szomorú esetre mondott pléh-Krisztusát. Mert bizony az elszomorodott íróban fölrémlő végzetet a rakoncátlan, oktondi író programja gyanánt pécézték ki. A Lepusztulásom történetét nem a rakoncátlan, nem az oktondi, nem a maga tehetségét elpárologni látó, nem a maga értéktelenségétől rémült író mondta volna, hanem — elnézést, hogy még ebben a mondatban a nemzet értékei közé fogom sorolni magamat — a nemzet értékeinek az elsilányosodása fölött érzett gondolkodó mondatta volna velem. És ennek a gondolkodónak a főaspirációja nem a vers, nem a regény, nem a glossza, nem a színjáték, hanem maga a gondolkodás. Költő vagyok — mit érdekelne engem a költészet maga? Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga. József Attila is az igazi csillagra, a primér valóságra volt kíváncsi. A létezés kérdéseit nem az irodalomból akarta megfejteni, mégha egy jó tükrözési formációnak tartotta is az irodalmat. Az ember cselekvő lény — mint cselekvő lény a kisegér is, cselekvő lény a kakukkfű is a maga programja szerint, a kakukkfű-mag programja szerint —, az ember a maga testi és szellemi alakzatai szerint cselekvő lény. Az agyunkban a minden számítógépeknél és memóriatáraknál összetettebb programokat és emlékezeteket viselünk. Személyenként különbözőket, igaz! És az is igaz, hogy ezek a programok nem indíthatók be telefonon az elnöki palotákból — csak közvetetten. És az is igaz, hogy a mi memóriatáraink nem faggathatok ki gépiesen. Az emberiség személyiségekből tevődik össze, nem pedig alkatrészekből, bár a személyiségek folyton cserélődnek a születéssel és a halállal. Cselekvésünk nem lehet mindig fő-cselekvés, például nemzés, történelmi állásfoglalás, 48
