Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - II. rész

teljesítette a vállalást. Szerették halottmosónak hívni. Nem lopkodta el az alsóneműt az utolsó útra indulótól. Hívták halottsiratónak, virrasztónak, mert nem volt jó hangú énekes. Szaváén, siralmas énekéért külön nem díjazták. Virrasztásában bízhattak. Ott bóbiskolt az utolsó gyertyafúvatig, egy kis maradékért, vacsoracsörmőért. Temetéskor ő vitte a dominusz-keresztet. Ilyenkor a karjára tűzték a kijáró fekete szegélyű zsebkendőt. Ez volt a bére. Mit csinálhatott a zsebkendőkkel? El lehetett azokat adni? Ő nem használta. Az orrát ujja közé fogva fújta ki, s aztán a kezét valamelyik fa törzséhez törölte. Tisztán viselte szegényasszonyi sorsát. Tiszta ruhában, kötényben szaladt. Ott ült a templomi szertartásokon. A korai susogós misétől a délutáni litániáig. Miből élt? Senki nem tudja. Mi tartotta benne a lelket, mit várt az élettől? Evett, ha adtak neki, s elfogadta, amit a kezébe tettek. Nem koldult. Mint az elapadt énekű madár, úgy élt a falu asszonyai között. Bizonyosan, valamikor valakinek a gyöngédségére vágyott, s lám, hová koptatta el az élet Csupa Julis vágyait. Örült, hogy a szegényház födele oltalmat ad feje fölé, falai védelmet a szél ellen.

(Folytatása a következő számban)

39