Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Kántor Lajos: Romániai magyar esszé- és regénypróba a két háború között

harmadik könyvben találja meg a máig (talán nemcsak erdélyi) alapigeként idézett választ: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. A rengeteget, az országot és Amerikát s közben az „érdemtelen szegénységet” és az „érdemes igazságot” megismerő Ábel egész magatartása ebből az egyszerű megfigyelésből, költői metaforából érthető meg: „a madárnak s a melegnek szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége”.

Tamási Áronnak műfajilag is sikerült újat, eredetit alkotnia; a székely észjárásból következő nyelvi humorral a sok anekdotikus részletből sodró erejű egységes regényt teremtett: XX. századi kalandregényt, amelyben azonban a költészetnek, a lírának az epikummal egyenrangú szerepe van. Hősének, a Csikcsicsóból elindult, a Hargitán a természettel és első ellenségeivel sikeresen megharcoló, majd a boldogságot és otthont egyre messzebb kereső, végül hazatérő Ábelnek az útja így vezetett el a világirodalomba. A „székelység ábrája” a partikularizmuson túlemelkedő mű, az erdélyi magyar irodalom reprezentatív könyve lett, amely lényegét tekintve épp olyan egyetemes humánum kifejezője, mint Kuncz Aladár Fekete kolostora. „Ábel kisebbségi helyzetének és osztályhelyzetének költői allegóriákban sejtetett távlatai” — ahogy az „urbánus” Szántó György jellemezte Tamási regényét az Erdélyi Helikonban —, szemben a Fekete kolostorbóX sugárzó mély tragikummal, a humor felszabadító erejével hirdetik az életakaratot, az otthonteremtés és -megtartás minden akadályt legyőző szépségét.

A „Vallani és vállalni” vitája végül is a „gyávaság” cáfolatával zárult: a romániai magyar írók egyrészt a közösségi gondok felvállalásával és megvallásával, másrészt a divatos (romantikus és naturalista) történelmi regény meghaladásával, a regényműfajon belüli változatok széles skálájának, stiláris lehetőségeinek kidolgozásával bizonyították bátorságukat. A kollektív publicisztikai önbírálat tisztító, ösztönző hatása magukon a műveken mérhető le, vagyis igazi haszonnal járt: új, maradandó etikai és esztétikai értékek születtek, kiemelve az erdélyi, a romániai magyar prózát korábbi provincializmusából. Az 1929/30-as sajtóvitát közvetlen közelből figyelő olvasó mellett így az utókor is sokat nyert; hogy mit és mennyit, az a változatlanul népszerű, harmincas évekbeli erdélyi regények újrakiadásából olvasható ki.

80