Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - Kovács Sándor: Egy ősi sportjáték nyomában: a népi birkózás
valamennyi ellenfelét legyőzi, elnyeri a bajnok címet (bas pelivan) és a rendezőségtől egy szép kövér bárányt kap ajándékba. (Ezt szokás adni a romániai, dobrudzsai és moldávia itrünta versenyeken is.) A küzdelmet jó előre meghirdetik, s a verseny színhelyéül kijelölt falu ilyenkor valóságos búcsújáróhely lesz. A küzdelmek alatt népi zenekarok játszanak, hatalmas dobokat püfölnek. A sípok, tárogatók hangjára a birkózók valósággal extázisba esnek. Egy-egy szép dobás után a zenészek is hatalmas zenebonát produkálnak ősi hangszereiken. A peliván birkózást ökör-, vagy bivalybőrből készült nadrágban űzik. Ilyen a perzsa vagy a török birkózók viseleté is. A peliván birkózó a felsőtestét olajjal keni be (akárcsak hajdan a görög olimpiákon) hogy ellenfele a küzdelem hevében nehezebben tudja megfogni, de van ennek a szokásnak más magyarázata is. Az olajos bőrfelület nehezebben párolog, s így kevesebb energia vész el. A küzdelem a szabad mezőn folyik és kétvállig tart. Pavel Damjanov jugoszláv újságíró leírása szerint tipikus szabadfogású birkózást űznek. Ezekre a fogásokra idős néptanítók oktatják a fiúkat már 6 éves koruktól fogva. Ezeket a néptanítókat pelivandereknek nevezik, akik faluról falura járva oktatják a népi birkózás ősi fogásait. Nagyjából hasonló ehhez a törökországi Edirnében évente megrendezett verseny is, amelyet „kara- kucsak”, vagy „yogli güres” néven (olajos birkózás) ismernek a szakirodalomban. Az Edirnében megrendezetttörök népi birkózást mindig nagy parádé kíséri. Az indulóknak az államfő egy-egy régi aranypénzt ad emlékül. A küzdelmek a stadion gyepén napokig tartanak, amíg kihirdetik a végső győztest. A török, macedón népi birkózási forma megtalálható a Balkán többi népeinél is. A bolgárok „mazna” néven ismerik és űzik, de dívik az albánoknál is, sőt az arab népek körében is ez a forma terjedt el. A birkózás „királyai" Svájcról keveseknek jut eszébe, hogy Európa legfestőibb természeti adottságaival rendelkező kis ország népei évszázadok óta űzik a hegyi pásztorok sajátos sportjátékait: a „hornusser”-t, a régi métánkhoz hasonló ütőjátékot és a lendítő, gáncsoló népi birkózást, a „schwingen”-t. Ehhez kapcsolódnak sajátos népdalfesztiváljaik is, a havasi kürtfúvó versenyek és a világszerte jólismert jódlizó versenyek. Egy 1805-ből származó rézmetszet festői környezetben ábrázolja az unspunneni hegyek lábánál elterülő völgyben rendezett alpesi pásztorünnepet. A kép központjában (óriási embergyűrű közepén) fűrészporral meghintett gyepen népviseletbe öltözött pásztorok birkóznak. Egy dombon hatalmas dobokat püfölnek és fújják a jellegzetes havasi kürtöket. Egy másik metszet alatt ez a felírás olvasható: „Birkózzatok Húsvéthétfőn a berni sáncon.” A svájci népi játékok körében a schwingen-birkózás foglalja el az első helyet. Népszerűsége minden más népi játékot felülmúl. A schwingen-versenyek hagyományait ma is ős-eredetiben csodáhatjuk. Jellegzetes szabadfogású birkózás, melynek egyes fogásait évszázadok óta gyakorolják és űzik. Egy 10—15 méter átmérőjű körben egyszerre több pár is mérkőzik tiroli népviseletben. Igyekeznek minél előbb gáncsos fogásokkal kétvállra dobni ellenfelüket, s ha ez nem sikerül, a küzdelmet tovább folytatják a földön is, amíg valamelyik versenyzőnek egyszerre két válla nem érinti a földet. A versenyzők a nadrágjuk fölé erős vászonból vagy szarvasbőrből készült rövid nadrágot vesznek, melyet szíjjal fognak össze. Mint más népi birkózóversenyeknél (pelivan, trünta stb.) itt a legfőbb díjat egy rózsákkal ékesített bika képviseli, de szokás díszes kolompokat, szépen faragott pásztorbotot, havasi kürtöt is adni tiszteletdíjul. Férfivá avatás Tógában, avagy ,,legénykérés" guineai módra Afrika országaiban a még meglehetősen természethez közeli körülmények között élő népek körében az európai ember számára furcsa szokásoknak hódolnak. Togo északi részén, a Lama-Kara hegység lejtőin élnek a kabrék. A falu kunyhói előtt a porban egészen piciny nebulók birkóznak, húzódzkodnak egymással. Próbálgatják egymás erejét. A birkózótudománynak később a férfivá avatás szertartásaiban nagy hasznát veszik. Nyikolaj Baratov szovjet néprajzi kutató részletesen leírja a kabrék szokásait. Amíg a 15 év körüli serdülő ifjú a törzs teljes értékű harcosa lesz, több próbatételen kell átesnie. Különböző munkafolyamatokat kell megtanulnia a halászás, vadászás, földművelés, állattenyésztés köréből, s ezzel egyidejűleg társaitól és idősebb rokonaitól tökéletesen el kell sajátítania az afrikai népi birkózás fogásait. Az avatás napján az avatandó ifjakat elvezetik a falutól mintegy 3 km-re eső tóhoz, s a távot oda-vissza, futva kell megtenniük. A csapat élén egy idősebb nevelő fut, hogy túlságosan gyors tempóban ne haladjanak. A verseny után szertartásos „megtisztulás” következik a tóban. Izzó követ hajítanak a vízbe, s az avatandó ifjaknak azt fel kell hozniuk a tó fenekéről. Az avatási szertartás legfőbb próbatétele a birkózás. A főnök jelére egyszerre 4—6 pár vonul a falu száraz gyepére és az egybegyűltek hangos „Ghu-u-u” kiáltozásai közben egymásnak dűlnek és nagy erővel birkóznak. Az egyik 46
