Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - MŰHELY - Szabó László: Az oszét-jász rokonság néprajzos szemmel

részei, de mégis elváló etnikai csoportja. Éppen a megmaradás, önmaguk megőrzésének törvénye követelte meg a hasonulást, alkalmazkodást. Eközben maga a nép és egész kultúrája sokat változott, még a megőrzött, fenntartott elemek is annyira átalakultak, hogy ma csak gondos és részletekbe menő vizsgálat alapján következtethető ki egykori formájuk, jellegük. S ezt a vizsgálatot visszafelé az időben — jó 1200— 1300 év távlatában — mindkét kultúrával kapcsolatban el kell végeznünk. A munka — éppen mert mindkét népnél immár megfelelő minőségű anyag halmozódott fel — szoros együttműködéssel talán nem reménytelen. Móra Ferenc szavaival „... a lenge nádat kivághatják, a tocsogót kiszáríthatják, fölszánthatják, búzával bevethetik, egy-egy szál nád még évtizedek múlva is kiütközik a vetésből.” (Móra F. i. m. 32.). Feladatunk, hogy a tudomány módszereivel ezt a nem évtizedek, de másfél évezred távlatából is kiütköző néhány szál nádat itt és ott megkeressük. Ehhez azonban a két nép történetének visszapergetése, kultúrájának teljes ismerete szükséges. Most csak a kutatás nagyságát és nehézségeit tudjuk vázlatos történetük felidézésével érzékeltetni.

3. E folyóirat hasábjain nemrég foglaltam össze eddigi jászsági kutatásaim eredményeit, idézve néhány feltevést, bizonyítandó jász—őszét (iráni) kulturális területet, elemet, amely etnikus vonatkozásúnak tekinthető (Szabó L.: Etnikus gyökerű elemek a magyarországi jászok kultúrájában, in.: Forrás, 1983.7.). Ezért a jászok etnikai történetének ismertetésétől most eltekintek, s csak néhány szóval idézem fel a fontosabb momentumokat.

A magyarországi jászok IV. Béla idejében a kunokkal együtt költöztek hazánkba. Ezt megelőzően a moldvai Cumania területén éltek a kunok fennhatósága alatt, mint tőlük elkülönült, más nyelvű és kultúrájú, keleti típusú földművelést folytató, katonáskodásra kötelezett, alávetett segédnép. Hazánkba jőve 1323-ig jelenlétükről sem tudunk, mert külsőleg — magyar szemmel nézve — nem nagyon ütöttek el a politikai hatalmat gyakorló kunoktól. A megtelepedett magyarországi életmód nekik inkább kedvezett, mint a nomád kunoknak, s előbb is hasonultak a magyarsághoz: korábban veszik fel a kereszténységet, előbb alakulnak ki szilárd falvaik, s hamarabb kezdenek összeházasodni a környező magyar falvak lakóival, mint a kunok. Ez az összeépülés, a magyarsághoz való közeledés gyors nyelvváltást is eredményezett, s bár kiváltságaik birtokában megőrzik autonómiájukat, viszonylagos etnikai egységüket, a török hódítás koráig nyelvükben is teljesen elmagyarosodnak, nomád földműves kultúrájuk birtokában gyorsan európai földműves néppé válnak. A török hódítás kora megtizedeli és szétszórja őket, de a népesség egy része átvészeli a hódoltság és az ezt követő korszak háborúinak korát. A XVII. század végétől — kiváltságos helyzetük vonzása miatt is — nagy számú magyar, s kisebb számú szlovák népesség olvad össze a török időket átvészelt maggal (legjelentősebb a palóc és a tiszántúli népesség). Ez kultúrájukat végleg a magyarba olvasztja, olyannyira, hogy a forradás nyomai is alig kivehetők. A későbbi elkülönülés nem etnikainak, hanem kiváltságos helyzetükből fakadóan jogi-történeti természetűnek tűnik. Hosszas vizsgálódás azonban — mint erről említett Forráscikkemben is beszámoltam — néhány kulturális hagyományról lehánthatjaa rárakódott rétegeket, s megfelelően elkülönítve ezeket a környezettől kapcsolatba hozható ősi kultúrájuk egészével. Ma még csak az első lépéseket tettük meg: a Jászság népének jó néhány kulturális területét, elemét megkíséreltük elválasztani a velük együtt érkezett kunok, s az itt talált magyar néprajzi csoportok (palóc, alföldi magyar, Tápió és Galga menti népesség) kultúrájának megfelelő részeitől. Ez az első lépés felkeltette az oszétekkel foglalkozó szovjet kutatók figyelmét, s éppen ezért lehet ígéretes kezdet.

60