Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - MŰHELY: 100 ÉVE SZÜLETETT FÜLEP LAJOS - Sümegi György: Fülep Lajos tiszteletes úr Baján
Medinára (1920), majd Dombóvárra (1920—22), Bajára (1922—27) és a fővárosba való visszaköltözése előtti utolsó állomáshelyére, Zengővárkonyba (1927—1947). Fülep végül is az egész korszakot, a két világháború közötti teljes időt, a Horthy-érát vidéken élte le, távol a fővárostól — s így az irodalmiművészeti élettől is. Fölmerülhet persze azon kérdés is, hogy miért nem választotta-választhatta ő is (mint annyi művész és vezető értelmiségi a Tanácsköztársaság bukása után) az emigrációt? O, aki közel egy évtizedet élt szeretett Firenzéjében, aki Párizsban ugyanúgy otthonos volt, mint Itália-szerte — s nemcsak a nyelvüket tudta, de kultúrájukat is mélyen ismerte. Miért kényszerült a talán még nehezebbet, a belső száműzetést, az itthon maradást választani? Vagy talán nem is „kényszerült”, számára talán nem is volt kérdéses az itthonmaradás? Neki valószínűleg ez volt a természetes, az egyedül lehetséges, neki itthon, ezen a földön lehetett— ha a református papi tevékenységben ez nem is látszik kiütközően — küldetése. Hűség ez részéről, mégha keserű is olykor. Az is fölmerülhet, hogy a közügyektől, a köz- szerepléstől akart vidékre vonulásával teljesen félrehúzódni. Talán egy kis „független nyugalmat” óhajtott, belső békét keresett, esetleg időt és alkalmat arra, hogy a gyorsan pergő események után ideje legyen feltöltekezni és elmélyülten dolgozni. Ha ehhez számba vesszük még azt is, hogy az életműve fő darabjaként értékelt Magyar művészet című könyvéhez 1922. szeptember havában írt előszót, akkor láthatjuk, hogy talán nemcsak az életében, hanem a munkásságában is lezárult egy szakasz, mégpedig a korai és írásokban a legtermékenyebb időszak, mely gyűjteményes kötete címével jellemezve A művészet forradalmától a nagy forradalomig tartott. Az újrakezdés, a vidéki református papság sem volt zökkenők s problémák nélküli. Illyés Gyula így idéz egyet: „Én még tolnai pinceszeren is hallottam a nevét. Rabbi híján, ő kéretvén föl egy kis szatócs temetésére, olyan héber orációkat mondott könyv nélkül a sírnál, hogy református pap létére származáskutató hadjárat szorította ki isten háta mögötti parochiájából (a Sió menti Medinából)”. Talán Illyés is legendásít kissé, de Fülep maga megírta Kner Imrének Medináról 1921. szeptember 16-án: „Ami az én medinai létemet illeti — Ön bizonyára gondolhatja, hogy sok oka lehetett s nem is kell elsorolnom. Azt is gondolhatja, hogy döntő volt közöttük a pesti levegő és viszonyok elviselni nem tudása. Másrészt már rég szerettem volna olyan helyen lenni, ahol nyugton dolgozhassam s egynéhány készülő dolgom bevégezhessem. Sajnos, ezt itt nem találtam meg, de remélem, hogy majd eljön az is, de ha az idén nem, akkor kimegyek a világból”. S folytatva Illyést: „A forradalmak leverése után a fekete talár s a Bocskai-süveg alatt vonult vidéki láthatatlanságba”. Vidéki láthatatlanságának Baja a harmadik állomása, s időben majdnem kétszer annyit töltött ott, mint az előző két élethelyszínén (Medina, Dombóvár) együttvéve. Választását — az első két színhely alkalmatlansága mellett — elsősorban indokolhatta a bajai lelkipásztori szék megüresedése (Széles Áron halála után) és talán az egészséges életmódot élő Fülepet nagymértékben vonzhatta a természeti környezet, Baján a Duna közelsége is. Évtizedek múlva, tanítványainak alig-alig emlegette a Duna menti kisvárosban eltöltött idejét. Csupán Németh Lajos művészettörténész emlékezete őrzött meg egy bajai vonatkozást, neki mesélte Fülep: télen, a befagyott Sugovicán léket vágott és abban fürdött meg. Van egy másik, eddig nem vizsgált szempont is, ami befolyásolhatta döntésében, erősíthette elhatározását: Baja közel van gyermekkora színhelyéhez, Nagybecskerekhez. S nemcsak földrajzilag a legközelebbre, hanem a lakosság összetételében is volt hasonlóság a monarchiabéli Nagybecskerek és a Trianon utáni Baja között. Úgy érezhette, hogy övéihez érkezett, olyan emberek közé, akiknek szüksége lehet rá, akiken tudhat segíteni. Baja az első világháború után három évig szerb megszállás alatt (1918—1921) volt, s aztán a Bács- Bodrogból lekanyarított „csonka vármegye” székhelye lett a határainkon kívül maradt Zombor helyett. Baja története során — többek között — neveztetett „alvó városnak”, „cívis városnak Dunával” (analógiásán s megkülönböztetésül Debrecentől). De a 20-as években, Trianon után, ahogy Zomborból átkerült az igazgatási központ, valamiféle élénkülés (szellemi és közéleti) jellemezte, ugyanakkor az elzárkózások és elzáródások is kezdtek megmutatkozni a város életében, ami elsősorban a határövezetbe kerülésével hozható összefüggésbe. A 24 ezres lakosú városban, a 20-as években a katolikus népesség (86%) volt túlsúlyban. Afelekezetek közül a zsidók 8,6%-al képviseltették magukat, míg a reformátusok (evangélikusok és unitáriusok) a görögkeleti vallásúakkal együttesen a lakosságnak csupán 5%-át tették ki. A városképből, a bajai templomok nagyságrendjéből s elhelyezkedéséből is leolvasható mindez: a katolikus, a város főutcáján lévő nagytemplomhoz képest a református templom a városcentrumtól távolabb, a főtérről a Sugovicára merőlegesen kifelé tartó Deák Ferenc utca derekánál, a Petőfi Sándor utca sarkán áll. Ez a kevésszámú gyülekezet kicsiny, alig kétszáz fő befogadására alkalmas dísztelen, egyszerű épülete. A templom mögött, Petőfi Sándor utcára néző bejárattal a paplakot találjuk, s annak belső udvarán egy nagyobb termet, imatermet, amely iskolai tanterem volt korábban. Ide költöztette be az új lelkész gazdag könyvtárát 1922 őszén. Az ezidőtt a szomszédban lakó Achátz Imre 1982. február 10-én így nyilatkozott nekem erről: „Egy alkalommal bejött hozzám osztálytársam (református fiú), hogy volna-e kedvem segíteni a tiszteletes úrnál könyveket rakni? Már akkor is bibliomániás voltam, készséggel mentem vele át. Sötét délután, késő estig nyitottuk a ládákat és nagy fűzvessző kosarakat. A házigazda szakállas, komor, kevésszavú ember volt. Mást nem várt tőlünk, mint a könyvek kirakását. A bútorzat még nem állt a rendezett, végleges helyén, a könyveket sem volt lehetséges besorolni, így hát csak sóváran néztem a rakodás folyamán őket. Dolgunk végeztével köszönetét mondott kb. azzal, hogy majd ha szükség lesz rá, újra hívlak benneteket. Erre már nem került sor”. 65
