Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Lázár István: Zámpusztától Olaszdűlőig: [emlékezés Zám Tiborra]
3. Bujdosik a napraforgó. Általában azért minden második tőről tudom, hogy hol van. 4. A krumpliból egyelőre semmi sem látszik (de a másé sem kelt még). 5. Mind a kilerc meggyfám megfogant s virágzott. A 11 tő szőlőnek csak a nagyobbik fele. 6. Ha semmi nem jön közbe, szombatonf úrjukacső(d)-kutat. Oázist csinálunk a sivatagban, de úgy kellett nekünk, mit nyűgösködünk folyton, hisz a szocit is építhetnénk, ami annyit jelent, hogy ülhetnénk nyugodtan a seggünkön.” (Dátum nélkül, a levélborítékon 6031. Lászlófalva, Olaszdűlő 61., a pecséten Kecskemét, 1980. V. 6.) „Legédesebb Úr! [•••] 2. Orrvérzésig írok, amikor a székből beleszédülök az ágyba, már lelkifurdalásom sincs, amiért nem írok minden írásnál fontosabbat: levelet. 3. Mindenféle testi és lelki nyavalyák kínoznak A-tól (Alkohol) Zs-ig (Zsálya) — (de erről Évának egy szavat se!).” (Postai bélyegző dátuma 81. II. 24.) „Édes Úr! [•■] Levelét újra olvasva, úgy tűnt, hogy R-rel jönne ezúttal legszívesebben. Üsse kő — ne Magukat, hanem az összeállítást. R. nekem már régen megígérte, hogy jön, de eleddig nem jött. Én nem vagyok annyira kálvinista, hogy nem hívok kétszer senkit. Ha Magával jönne, annak több okból is örülnék. [...] 2. Ha együtt jönnének, egy s más dologban kölcsönösen kicserélhetnénk gondolatainkat a szocialista demokrácia kes- kenyedésének és sekélyedésének okairól, különös tekintettel a kiskunhalasi szociog- rafizálás kimeneteléről, illetve bemeneteléről a Valóságba (Keresztes), illetve a Mozgó Világba (Kamarás). 3. R.-et a Maga társaságában talán sikerülne meggyőznöm arról, hogy ne akarjon mindenáron öngólt lőni: ti. az őszi szociográfiai tanácskozás, amit szorgalmaz, szerintem öngól volna, mert a FIJAK feloszlatása után meg minden más dolgok összejötté után az írók nagyon mérgesek. Inkább igyanak otthon, vagy verjék a hitveseiket otthon, mint itt kezdjenek el hőbörögni. [...] 81/3/17.” Magyarázó jegyzeteket — kommentárt pedig különösképpen — fölöslegesnek tartok. Hiszen az 1964-ben kezdett, 1984-ben lezárult levelezés e néhány, kiragadott részlete éppen csak jelzés, Zám Tibor életének fordulóiról, gondjairól; testi, lelki és szellemi küszködéseiről, indulatairól. Utolsó levelének dátuma csonka, alighanem 1984. január 22-én kelt. /A búcsúzás/ „Halkan beszélek. Mert Ővele négyszemközt lehetett ordítozni. De mi most sokszemközt vagyunk. És Ő már nincsen itt. Zám Tibor elment. Ne áltassuk magunkat, felebarátaim. Elment — és nincsen itt. Hiába kiabálnék, úgyse hallja. Ő már süket és vak és néma. Ami hallani, látni és elmondani való van; ami felfogni, nézni és kiabálni való van, azt mind itt hagyta, miránk. így megyünk el, mindannyian. Ki előbb, ki utóbb — de nemsokára. Ő hamura szánta magát. Más búvhat a földbe. Egyéb választás nemigen adatik — ha csak nem számítjuk még a halaknak gyomrát. 74
