Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Zám Tibor: Anyajegy: kisregény
ni a bírót arról, hogy a tárgyalást elnapolja, amíg a bizonyítékok kiegészítése, a homályos részletek tisztázása meg nem történik. Itt van például az1. kép, Bocskó Ilona hát- ranyaklott fejjel, és a harmadik, amelyen a lány bemutatja, hogyan gyilkolt. Dr. Vendég találó megfogalmazásában a dolgok az idő, a tér, a helyzet s az állapot idomában helyezkednek el. Ez idomon belül te most erre a két képre koncentrálsz, de előbb visszaidézed az a tényszerűséget, mely szerint az asszony magasabb, testesebb, erősebb volt a lánynál. Ez nem mellékes, mert az életveszélyben lévő ember védekezik. E képeken azonban az áldozat olyan pózokban látható, mintha a saját jószántából hajtotta volna hátra a fejét annak, aki megkérte erre. E hátra nyaklott fej azonban drasztikus kényszerről tanúskodik, egy erős fizikumú gyilkosra utal, aki hajánál megragadva rántotta az áldozat fejét olyan tartásba, hogy a nyakát kereszt irányban fültől- fülig, mélységben pedig a csigolyáig elmesse. Továbbá: a falat, a heverő elhelyezését és az áldozat testtartását együtt szemlélve bizonyosra vehető, hogy a gyilkos bal kezes volt: jobbjával markolt a hajba, rántotta hátra a fejet, s baljával „dolgozott”. E csúnya műveletet fordított kéztartással aligha tudta volna ilyen műgonddal megoldani. A lány viszony jobbkezes, és ez a tény önmagában is hitelteleníti a vallomását. Végül: utolsó találkozástok alkalmával, mielőtt elcsented a kést, a lány nem vágó, hanem szívtájra irányuló mozdulattal mutatta be, hogyan fog bosszút állni, ha anyuka nem öleli keblére. A szúrás villámgyors volt, kimunkált, begyakorolt. „Álljon meg a menet!” ... Ő, dr. Vendég feltételesen már nyilatkozott Bocskó Mária ártatlanságáról: ez a mozzanat is alátámasztja, hogy nem ok nélkül. Okfejtéseim mindeddig reálisak, kivéve azt az egyet, hogy Mária foggal-körömmel védekezne, sikoltozna, ha egy vérmes smasszer — kísérletképpen — szórakozni kívánna vele. A játék nem babra megy, hanem fejre. Ezért nézzük most meg a dolgokat ugyanabban az idomban, de a fonákjukról. Az áldozat személye biztosnak látszik ugyan, nemcsak a beismerő vallomás és a fényképek szerint, nemcsak a feltevések szerint, hanem azért is, mert Bocskó Ilona gardróbjának tartalmát és kozmetikai szereit a konyha- és bártündérek is azonosították. Egy elszánt és okos ügyvéd azonban még így sem volna esélytelen, ha azzal állana elő, hogy Bocskó Ilona egész ruhatárát és kozmetikai arzenálját a Szerv félrevezetése céljából csempészték abba a lakásba, meg azért, hogy a leányt félrevezessék. Nem kizárt, hogy az egész manővert az anya tervezte ki és hajtotta végre, hogy az üldözőjét egyszer s mindenkorra lerázza. Ebben a verzióban az áldozat nem Bocskó Ilona, hanem valaki más! A hipotézis túlságosan merész és ráadásul bizonyítatlan. Hát akkor következzék a bizonyítás. Az ügyvéd koncepciójában a lány már korábban is monomániás volt, de az elme- betegségnek ez a formája rejtett, csak apránként ismerhető fel, pszichiátriai megközelítésből, vagy huzamosabb ismeretség alapján. És az ügyvéd kérdez: Ismerte-e korábban a vádlottat a Szerv? ... A periratok szerint nem ismerte. Megvizsgáltatta-e orvosszakértővel, mielőtt aláíratta vele a beismerő vallomást?. . . Nem vizsgáltatta meg? . . . A bizonyítékok hiányosak, ezért jogos kérdés, hogy képezhetik-e vád tárgyát egy monomániás alkatú ember rögeszméi?.. . Hihet a tisztelt bíróság egy elmebeteg beismerő vallomásának? . . . Bocskó Mária évfolyamtársai, egyetemista barátai és barátnői kórusban fogják kiabálni, hogy monomániás volt. És a vádlott szeretője („ön, Jákó úr!”) is eskü alatt vallja a monomániát, sőt az ügyvéd kérésére a jól begyakorolt szúró mozdulatot is bemutatja, arról azonban — az ügyvéd tanácsára — nem tesz említést, hogy a gyilkot elcsente . . .A bíró akkor az orvosszakértőre néz, aki kinyilatkozza hogy a monomániások tudatában az akarat és a szándék nem ritkán tett értékűvé válik: az elvégzett cselekvés alakját ölti magára. És praxisában nem először történik meg, hogy valaki a monomániá24
