Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Zám Tibor: Anyajegy: kisregény
homlokát homlokodhoz, ajkát ajkadhoz, ágyékát ágyékodhoz érintette, de azt most nem hagyta, hogy az álián összefutó könnyekből egyet is felfogj. Vállára vette a sportszatyrot, maga elé nézett, homlokát gondba ráncolva mintha nagyon hirtelen, nagyon messzire ment volna, az ajtókeretből mégis visszaszólt: „áldjon meg” s kért, hogy te is kívánj neki valamit: „Mindenek, amik veled történnek, a te érdekedet szolgálják”, mondtad, mire mégis felemelte a fejét s homlokát még jobban ráncolta, kifürkészni, hogy miben sántikálsz, mert nemcsak észlény volt, hanem ösztönlény is, aki megérezhette szóbeli jókívánságod ármányos értelmét. . . Akkor még nem tudhatta szegény, hogy szülője, Bocskó Ilona pár nappal azelőtt a kezedben volt, de lányának éltető reményét és számítását, hogy rövidesen elkapja, keresztülhúztad: csillagászati távolságra toltad kettőjük találkozásának idejét. . . Átkozott és szerencsétlen véletlen volt. Mire észre vetted volna, mit csinálsz, belekeveredtél egy olyan ügybe, aminek az isten a tudója, milyen fejleményei lesznek még, s hogyan mászol ki belőle. * * * A szobádban le s föl száguldozó férfi tetőtől talpig ellenszenves volt; nyiszlettsége, csapott válla, szőrtelen szemöldöke miatt, lapátfogai, csíkos ingében lötyögő gúnár nyaka miatt, zordonsága miatt, de legfőképpen azért, mert kérés, kérdezés nélkül azonnal rágyújtott, a hamut hol a hamuzó mellé, hol a szőnyegre szórta s a csikkeket éppen csak odanyomta a tál fenekéhez, ahol azok fél parazsukban tovább füstölögtek, bűzölögtek . . . Dr. Vendég tüntetőleg úgy tett, mintha te ott sem lennél: kérdéseivel mintha léggömböket eregetne a levegőbe, de ingerült hangon rád rival It, ha nem vá- válaszoltál neki rögtön; Miután „kérdezek-felelj” stílusban kétszer ismételtette meg veled a sztorit, odaült eléd, újból rágyújtott,képedbe fújta a füstöt és rád szólott, hogy „most mondja el kérem magától, de olyan folyékonyan, mintha máris a gépirónőm keze alá mondaná.” Előbb te is rágyújtanál, mondtad álságot mímelve (pedig majd szétcsattantál dühödben), ha ő megengedné, de mielőtt dr. Vendég végiggondolta volna, hogy megtilthatja-e kérésedet a saját lakásodban, kivettél az íróasztalodból egy dobozt, a dobozból egy szivart, amelyet abban a távoli kicsiny szigetországban a cukornád-vágóknak, a kispénzűiknek vagy éppen az aljanépnek gyártottak. E doboz tartalmát, a tíz istenverte bűzrudacsot a nem éppen humortalan ,,bejárónő”-től kaptad, amikor panaszkodtál, hogy két numera között neked már kevés egy cigaretta. Szorongatott helyzetedben tőled szokatlan melegséggel gondoltál most e virgonc kis asszonykára, aki „függönyre jött”, aki először nevezte vércsének Bocskó Máriát. A nyiszlett kis ember pökhendi viselkedése megalázott, az elméd azonban felélénkült. Az első ijedtség után eszedbe jutott, hogy nem te vagy e nyiszledék terepén, hanem ő a tieden, és minden körülményt számításba véve i 11 többet megengedhetsz magadnak, mint ellenséged hivatali szobájában, ahol őt bástyázzák a falak, az írógép, a gépírónő, akinek „keze alá” kell mondanod a „Beismerem” vagy „Bevallom” kezdetű szöveget... Ttttehát — pukkantottad a felvágós emberke arcába az első penetráns füstgomolyt, s a legszerencsésebb pillanatban, mert dr. Vendég egy slukk levegővel mélyen leszívta a tüdőt irritáló, szemet könnyeztető, agyat zsibbasztó bűzt. A telitalálat utáni kiadós kehegés, könnyezés közben tolni kezdte maga alatt a széket hátrafelé, jó másfél méterrel növelte a tőled való távolságot, a két front közötti senki földjét, s miközben telekönnyezett, krákogott, nyálazott vagy három papírzsebkendőt, némileg magához tért, s valószínűleg arra is ráébredt, hogy most még nem ő van otthon; tehát alább kell adnia, engednie kell valamicskét a felsőbbségtudatos tartásából. Azt mondta, hogy szivarod füstje fullasztóbb a kénsavnál és büdösebb mint a tevetrágya (homályban hagyva, 18
