Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - SZEMLE - Csordás Gábor: Baka István: Szekszárdi mise: [könyvismertető]
SZEMLE BAKA ISTVÁN: SZEKSZÁRDI MISE Baka István két nagyszerű verseskötet után adta közre más műnemekben tett kirándulásai termékeit, három elbeszélés-terjedelmű prózai írást és egy színpadra szánt művet. Műfajukat szándékosan határoztam meg ilyen körülíró módon: hiszen mindegyik más, és a Szekszárdi mise kivételével önmagában is nehezen besorolható. Mindjárt hozzáteszem, hogy a kötet négy írása színvonalát, sikerült vagy elhibázott mivoltát illetően is meglehetősen különbözik egymástól. A Vasárnap délután című, fantasztikusallegorikus elbeszélés csak egyes részleteiben közelíti meg a címadó mű magas színvonalát, a másik két írás pedig — a Transzcendens etűd és A völgy felett lebegő lány — egészében alatta marad annak. A Transzcendens etűd hősei — doktor Bártfaytól a Léggömbáruson át az Idegenig — más-más státusú figurák. Az első lekezelő szatírával ábrázolt társadalmi pozíció birtokosa, a második mintha szorongásos víziókból lépett volna elő, a harmadik a szenvedő jóság krisztusi allegóriája. Mivel az elvonatkoztatás különböző síkjain mozognak, kölcsönhatásaik eleve problematikusak: a pitiáner Bártfay a krisztusi Idegen ellenfeleként, de még a Léggömbárus főnökeként is indokolatlanul felértékelődik; a Léggömbárus gyerekekkel szemben tanúsított kicsinyes rosszindulata, és az Idegen iránt érzett transzcendens gyűlölete üti egymást; az anekdota, amelyben Bártfay el kártyázza a Kálváriadombot, feleslegesen bontja meg a szerkezetet. Voltaképpen nem epikai alakokkal, hanem a műben rejtetten mindvégig döntő formaalkotó erőként jelen lévő szerzői szubjektum bizonyos magatartásformákról kialakított — érzelmes vagy szarkasztikus — véleményeivel van dolgunk. Ez a szubjektum teremti meg — látszólag — az eklektikusán összefűzött történésszintek egységét. A völgy felett lebegő lány — a téma korábbi színpadi változata — ugyancsak ilyesféle kivetített költői látomás. A szubjektum formaalkotó szerepe itt a drámai alakok belső mozgatásának, öntörvényűségének követelményével ütközik. A Vasárnap délután allegorikus részletei ugyanabból az okból halványabbak, élettelenebbek, mint a Transzcendens etűd. Mivel azonban ennek az írásnak a magját mégiscsak a szerzői szubjektumtól függetlenül tételezett valóságdarab — a kamaszfiú szabad délutánjának leí- írása — alkotja, helyenként — például a fiú és a koldus kocsmai találkozásának ábrázolásában — az allegória földreszáll, és a történés igazabb valójának kiteljesítését szolgálja. A század egyik alapélménye, hogy az élet hétköznapi és kalandos tényei elveszítették kapcsolatukat az összhangzó egésszel — a világtörténeti tendenciával, a nemzetben megtestesülő totalitással, az örök emberi léthelyzettel. Ezáltal az érzéki, formálható, anyagszerű, tehát az ábrázolás céljaira felhasználható dolgok csak látszatra összefüggőek és jelentésteljesek, a lényeget megragadni igyekvő szemlélet számára valójában esetlegesek, kaotikusak és megbízhatatlanok. A század prózájának egyik erőteljes vonulata úgy próbálja megoldani ezt a dilemmát, hogy az önmagukban jelentéstelen dolgok között azokból a jelentésekből létesít kapcsolatot, amelyeket egy szubjektum számára mutatnak. Ez csak abban az esetben lehetséges azonban, ha az elbeszélő szubjektum maga is az ábrázolás tárgyává válik — hiszen máskülönben a dolgoknak az ő számára adott jelentését lehetetlen volna megkülönböztetni maguktól a dolgoktól. Vagyis ez a szubjektivitás nem nélkülözheti az iróniát. A véleménynek véleményként le kell lepleződnie, s az olvasó nem köteles kinyilatkoztatásként elfogadni. Ez a szubjektivitás tehát csak abban az esetben termékeny, ha végül is aláveti magát a leírásnak, ha eltárgyiasítja magát. Baka István fentebb említett írásaiban azonban az elbeszélő indulatos vagy érzelmes ítélete csírájában elfojtja a leírást; a közlés alanyisága lehetetlenné teszi, hogy a történet élhessen, lélegezhessen, kibon- takozhassék. A tárgyiasságokat kiszorítják a műből a róluk alkotott vélemények, így válnak szatirikus, vagy éppen idilli — ám mindenképpen allegorikus — alakzatokká. Bevezetőben említettem, hogy e látomásos novellák sikerületlenségének okát Baka István erős költői tehetségének sajátos irányában vélem felfedezni. Valóban, a tárgyiasságnak a lírában is fellelhető formái — a színhelyek, díszletezések, a megszólalás helyzetei — szembetűnően a háttérbe szorultak már a Tűzbe vetett evangélium verseiben. Különösen a jelen prózakötet megvilágításában szembeötlő, hogy az első versek gazdag metafora-áradása a második kötetben sajátos, új minőséget alkot. A metaforák a vers teste felett összefonódnak, második, fantasztikus valósággá alakulnak át, miközben a vershelyzet elveszti érzéki konkrétságát, kiváltó mozzanattá sorvad. Ez a szerkezet különösen a rövidebb, dalszerű formák esetében feltűnő. A líra természetesen könnyen viseli, ha a személyiség önmeghatározása — ami lényege — kifelé puszta tagadásként valósul meg. Vagyok, aki vagyok—akkor is, ha magam körül jószerivel mindent hamisnak, értéktelennek tartok — sőt, időnként és koronként csakis ezáltal vagyok igazán. A világ azonban megdönthetetlen tárgyiasságként áll velem szemben abban a pillanatban, amint nem puszta szubjektumként viszonyulok hozzá, hanem pél90
