Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - MŰHELY - Sas Péter: Adalékok az Erdélyi Helikon történetéhez: beszélgetés Lőrincz Lászlóval

a németek oldalán. Nemzeti tragédiának tartotta. Sokszor magából kikelve szidta Horth/t s kormánya tagjait. Suli ilyenkor rémülten kiáltott fel: „Úristen, egyszer valaki meghallja és el fogják vinni.”

— A megváltozott történelmi helyzet milyen hatással volt az Erdélyi Helikonra? Változott-e addigi politikai felfogása?

— Igyekeztünk az addig folytatott utat járni. Továbbra is közöltünk verseket román költőktől is. Sok, immár dél-erdélyi költőt, írót szólaltattunk meg, de ez egyre nehezebbé vált. Támadások értek amiatt is, hogy nem érzékeljük a kor követelményeit. A kiadási jog visszavonásával is fenyegettek. Hogy ezt kivédjük, 1943-ban fordításban közöltünk Adolf Bartels német szerző verseiből. Egyik versének az volt a címe: „A birodalom dala”. Harmadik versszaka így kezdődött: „így oromlik a birodalom, fel magasra.” Hogy, hogy nem, ez nyomtatásban így jelent meg: „így romlik a birodalom”. A már kinyomtatott számokat egész éjjel javították a nyomdászlányok, a kimaradt o-betú't vagdalva és ragasztva.

— Koránál fogva inkább a fiatalabb szerzőkkel kerülhetett baráti kapcsolatba.

— Valóban. Hozzám szívesebben is jöttek. Fiatal voltam én is, akárcsak ők. Segítettem is őket, ahogy tudtam. Nálam jelentkezett először például Horváth István, Létay Lajos, Jánosházy György költő, Izsák József ma már neves irodalomtörténész. Horváth Istvánról szólva: nemcsak az első megjelent verseinek, hanem a Céh kiadásában megjelent „Az én vándorlásom” című verseskötetének is én voltam a szerkesztője.

— A folyóirat utolsó, 1944-es időszakából milyen emlékei vannak?

— Rosszak. Különösen az utolsó hónapokról. A szerkesztőségből elköltöztem Bánffy üresen álló kolozsvári lakásába. Ebben a házban volt a Néprajzi Intézet és a Finnugor Intézet is. Bent lakott Mikecs László csángókutató és Faragó József néprajzos is. Úgy gondoltuk, hárman vigyázunk ezekre az intézetekre, nehogy szétdúlják, anyagait megsemmisítsék. Felszabaduláskor a házban fogságba estünk mind a hárman.

— A Helikon utolsó, 1944. szeptemberi számának szerkesztésében még részt vett?

— Részt vettem, de a kész számot már nem láttam. Valamikor októberben jött ki a nyomdából és ekkor már útban voltam Szibériába. Faragó útközben megszökött, Mikecs meghalt. Ott kint viszont találkoztam Járosi Andor evangélikus püspökkel, aki gyakran járt be a szerkesztőségbe és nagyon jó barátságban volt Kós Károllyal. 1944 karácsony első napján halt meg.

— Befejezésül még egy kérdés: hazatérve hogy tudott beilleszkedni az itthoni irodalmi életbe?

— Elég hosszú ideig sehogy, később is nehezen. Előbb pályamunkásként kezdtem. Ez nem volt olyan idegen tőlem, mint amilyennek hangzik, hiszen a fogságban kőbányában dolgoztam.

Tamási Áron előterjesztésére kaptam az akkori Művészeti Főtanácstól alkotói ösztöndíjat, később kaptam ösztöndíjat az egyetemre is, így tanári oklevelet szerezhettem.

Amikor Tamási Áron elolvasta az első novelláskötetem kézirati anyagát, rá jellemző módon a következőket mondta: „Nagyon tetszettek, nagyon jók! Ezeket meg kellene írni...” De nem ezért jelentek meg ekkora késéssel, csak jó 10 esztendő múlva .. . Mindössze három kötetem jelent meg eddig, írásaim gyűjteményes kötetének a megjelenését most várom.

Amióta nyugdíjas vagyok, eléggé visszavonultam, majdnem egész éven át Csobánkán élünk. Szemben velünk itt van a sziklamászók magas gyakorlófala. Nézem őket, amint odatapadva másznak a majdnem függőleges falon . . . Nem könnyű dolog feljutni a csúcsra ...

— Köszönöm a beszélgetést, további jó egészséget és hasznos munkálkodást kívánok.

79