Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - MŰHELY - Sas Péter: Adalékok az Erdélyi Helikon történetéhez: beszélgetés Lőrincz Lászlóval
hivatal vezetője Kovács Lászlóné (Sulika). Ügyintéző és gépíró Margitka, hivatalsegéd, csomagoló és postázó Gyuri bácsi. (Ez úton is elnézésüket kérem, amiért családnevüket elfelejtettem, de mindig így szólítottuk őket.) Nálunk az olyan funkciók, mint olvasószerkesztő, műszaki szerkesztő, tördelő szerkesztő stb. teljesen ismeretlen fogalmak voltak. Mindenki mindent csinált, ha pár napot elcsúszott a megjelenési határidő, csomagolt is. — Hol volt a szerkesztőség? — A volt Mátyás király téren, a hetes szám alatt, az első emeleten. Általában mindennap ott voltunk. Kivéve Bánffyt és Kost. Bánffy gróf keveset járt be, néha rapszodikusan megjelent. Akkor is rögtön bevonult főszerkesztői szobájába. Kós Károly hetenként egyszer jött be, akkor ott is aludt. — Kikre emlékezik vissza a legszívesebben? — Természetesen Kovács Lászlóra, aki maga mellé vett és Kós Károlyra. Kós nagyon közvetlen, nagyon demokratikus ember volt. Mindenkivel szót értett. Jött be, s már messziről üdvözölte a hivatalsegédet is — „No, Gyurikám ...” — és már folyt is közöttük a diskurzus. Kost egyébként látásból már ismertem. Közismert figurája volt Kolozsvárnak. Hogy mennyire az volt, azt egy történettel be is mutatom. Az egyik magyarországi grafikus- művész írt egy üdvözlő lapot Kosnak Kolozsvárra, cím nélkül. Helyette Kós arcképét rajzolta oda. És a posta kézbesítette. Mint már említettem, hetenként egyszer bejött a szerkesztőségbe. Gyakran éjszakára is ottmaradt, ott aludt. Mivel magam is ott laktam, ezeket az estéket együtt töltöttük. Akkor, olyan fiatalon — 1941-ben lettem 20 éves—, még nem is tudtam, mit jelent Kossal lenni, vele beszélgetni. Nagyon szeretett beszélni. Néha éjfélig is beszélt, porolt, veszekedett. Mondta a magáét. Ömlött belőle a szó. Szerette nagyon, hogyha hallgatják. Én mindig hálás közönsége voltam, de sokszor mondogattam magamban: — Az Isten áldja meg Károly bácsi, miért nem akar már pihenni, aludni. Aludni is hogy szokott? Különleges ágya volt. Én mindig Kovács László szobájában aludtam. Egyszer próbálkoztam meg Kós ágyával. Nem is ágy volt az. Csináltatott egy sezlon-féleséget. A csupasz deszkát bevonatta kárpittal. Se párna, se tömés. Nem is tudott aludni azon más, csak ő. Még ülni se. Egyébként is olyan aszkéta-jellegű ember volt. Az öltözködésével se igen foglalkozott. Három esztendő alatt kétféle ruhában láttam. — A szerkesztői munkáján kívül foglalkozott-e ott saját írásaival Kós Károly? — Foglalkozott. De igen érdekesen alkotott. Először mindig rajzolt, vázlatokat készített. Megrajzolta a szereplőket, a helyszínt, pl. egy csatateret, tájat. Azután leírta azt, hogy mit lát a saját rajzán. Nagyon sok ilyen rajza, műhelyrajza volt. — Végignéztem az Erdélyi Helikon 40-es években kiadott számait. Sok saját versével, kritikájával, novellájával találkoztam. Ezek szóbakerültek a kettejük közti beszélgetésekben? — Igen. Amikor a verseim után novelláim is kezdtek megjelenni, akkor megjegyezte: „Mi van, édes fiam?” Kétféleképpen szólított, vagy édes fiamnak, vagy úgy, „Te László!” Szóval megjegyezte: „Mi van édes fiam? Akkor most novellista is leszel, nemcsak költő? Úgy fogsz járni, mint én. Az építészek azt mondják, hogy a Kós az egy nagy író; az írók pedig azt mondják, hogy a Kós az egy nagy építész.” — Találkoztak máshol is a szerkesztőségen kívül? Volt nála Sztánán? Meghívta a ,,Varjúvárba”? — Hívogatott engem is. Többször kérdezte: „Édes fiam, mikor jössz ki?” Hát én nem mentem. Mondtam is neki — én nem megyek, mert Károly bátyám mindenkit befog kapálni. Én nem akarok kapálni. Ő csak kacagott erre. így hát nem voltam 77
