Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet

— Ott leszek — mondtam.

Edit (a kávégép megett): — Mi baj, Lacika? Furcsa vagy.

Fecó: — Fél. Beszart valamitől. Előfordul.

„Mi baj, Lacika?” — Aggódó nagymuteri arc: ősz, jó. (N.-ben, régen; kölyökkorom- ban.) „Mi baj .Lacika?” Ülök a kert földjén, szomorú vagyok, végletesen. „Semmi, nagymama”, mondom. Elmegy. Magamra maradok. Felködlik előttem a kép: A halott, vízbefúlt asszony a Kis-Duna szélében. Reggel találtam rá, horgászás közben. Duzzadt, foszló alak, hassal a hinaras vízben. Ősz, csapzott haj, kopasz tarkó. Fekete, rongy ruha. Pamutharisnya. — Hullámok emelgetik, apró, titokzatos vízimanók. Borús, szürke az idő. Zúg a szigeti erdő. Guggolok a halott lábánál. Félek. Meghalt. Sose lesz többé. Honnan hozta a víz? Kinek hiányzik? Ki ölte meg? Ő önmagát? Miért? Kiért? Zúgnak a kérdések, mint az erdő. Senki nem jön az ártér felől. Hazamegyek. Otthon jó. Mindenki él, és szeret engem. — Ülve a kertben, a földön. Fák között és alatt. Nyár van, tudom: látszik a meggyek arcán. Szomorú vagyok, s a kert is az. A díszfenyő a ház előtt, a barackok, a mogyoró, a diófák. „Barátaim, segítsetek.” — Halkan nyikor- dul a kapu, a halott asszony érkezik. Foszló, de mosolyog. Engem keres, hogy megvigasztaljon: halni jó. Ellép a ház előtt, a nyárikonyha felé. Nyikorog a kút, magától fordul kereke. Kutya hörren. Az asszony nem fél: halott. „Laci!”, kiált a kemencébe, „hol vagy?” — Hallgatok. Nem kell a vigasz; tudom, hogy meghalok. Már: tudom. — Az asszony csalódottan indul a Duna felé. Eltűnik a csobbanó folyóban. Nem követem, még nem. „Mi baj, Lacika?”, kérdi a nagymuter, „semmi”, mondom, elmegy, magamra hagy.

... — Semmi baj — szólt Fecó. — Holnap lakodalom. Holnap, és mindörökké.

Hihetsz nekem, Zsuzska, nem hazudok.

Ballagtam, hazafelé a párás hajnali utcán. Irány: Berkesné odúja. Pihenni kell, holnap lakodalom. Fekete nap volt a mai: többször haltam meg, mint kellett volna.

Berkesné már ébren vala (fél hat, mutatta a Rakéta), hajlongva tett-vett a kertben. Keres tán valamit? Kegyetlen a boszorkái lét, mindig elveszik valami bűvös dolog.

— Jóreggelt— köszöntöttem. — Mit keres, Berkesné néni?

— Felkötözöm ... a szőlőt — mondta lihegve. Ráncos arcán csodálkozás. — Most jön haza?

— Igen — mondtam. — Mint tudjuk, zenész vagyok. Bárzenész. Tessék szíves lenni fél egykor felkelteni.

Bámult rám, nem szólt.

— Mit néz? — kérdeztem, bizonyos konfúzióban. Női szemekkel leste az arcomat, istenbizony. Pedig legalább hatvanéves.

— Tudja ... Maga nagyon hasonlít szegény uramra . . . Nagyon hasonlít. Szegény jó uram.

— Részvétem — mondtam komoran, s indultam a ház felé. Zúg a hajnal, búcsúzik.

— Fél egykor, ugye? — szólt Berkesné. Aztán, motyogva: — Szegény, szegény uram.

„És most... az éjszaka”, gondoltam, a kelő Napban. „Jóéjt, Ágost.”

Óra: tizenegy, mutatja a Rakéta. Még van időm: fél kettőkor vár a Tulipánban Fecó és Sztálinváros. (Tegnap megtudtam furcsa gúnyneve eredetét: Pentele Sándor, ez volt a böcsületes neve. Aztán,ugye,Dunapenteléből Sztálinváros lett [„de minek?”, mondaná erre Liszt], és Sándorunk magyarosítási kérelemmel fordult: Lenne ő Sztálinváros

29