Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - Zalán Tibor: Pre-onirikus meditáció: vers
Meg kell tudnom mivégre vagyok e világon hisz a teremtésnek célja van velem célja ('s az talán) másképpen nem ülne erkélyem korlátján az angyal ujjával nem festené be szívem fölött a mellemet kékre célpont — az leszek legalább — űri futóvad lövészeten de lehet csak megjelöl el ne tiporjanak az illatos kerteket szétdúló fölhevült unicornisok be ne rágják magukat bordám meleg ívei alá a szerelem avarjában turkáló nőstény vakondokok patkányok riadt állatok Hold emeli valahol a roppant vizeket s érzem óriás halak úszói lebegnek a horizont fölött s vitorlák hajlonganak a hullámzó égen világ szemétje fehérük a Tejútra dobva s kerengnek köröttük a radioaktív kukák Hallgat az éj karcsú tornyokban dereng az éjféli harangszó valaki fűre ejti zörgő esőkabátját és ölét a sötét meredő fallosza elé tárja halálba ringatja e szerelemben magát s a szél befödi holddal a hold illatával kentaur testét. Macskák szeme gurul a tetőkről zölden s beisszák őket a kert szomjas gödrei rögök sóhajától nehéz a levegő Gyermek köhög forró labdákat dobál mellkasában a láz Kezem a hínár közt tétován lebeg hajamba apró fényes rákok keverednek korallok lepik el mozdulatlan szívem Már csak néhány mondat tartja a világot bennem cseppkőként rakódik agyamra a sok kimondatlan szó ha mozdulnék belémzendülne a végtelen hallgatok hát hallgatom a mindenség zengését bennem arcom kifáradt maszk a tűnődés falára akasztva valaki megrendültén nézi Isten az talán cigarettát dug számba poharamba áldozati bárányok párálló vérét tölti a sötét madarak szárnya mégis megüti ablakom üvegét hajó vár rám lent árbocán a halál komor jelei ragyognak részeg matrózok lépnek a levegőben felém szólnék de már elhagynak az ismerős áttetsző mondatok jönnek a legények kacagó szájukból agyar villan felém súlyos köpenyem sötéten tárul szét s már szállók velük látom alant az álmában nagyot ránduló elgyötört Földet nézem a fölöttem megnyíló fájdalomtól elnémult eget
