Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Márkus Béla: A "parasztpolitikus" író: Sarkadi Imre pályája 1949-1953 között

*

nevezésében hasonló leleménnyel és gazdasággal ábrázolt Sarkadi-figura, Fekete Jánostól Kis Kálmánig.

Veres Péter barátságának, szociografizáló, dokumentáló művei hatásának s — a Pályamunkások ajánlását idézve — az emberi munkát az „épülő szocialista világrend alapjáénak tekintő eltökéltségének is tulajdonítható, hogy a modern próza ösztönzései mindinkább elhalványultak Sarkadi előtt, a nagyobb gondolati összefogásnak, a mítoszi egyetemesítésnek az akarata a pályaszakasz végén erősödött fel újra.

Már a kezdetekkor is közvetettebb, az írói módszerek dolgában távolságtartóbb volt ez a kapcsolat, mint például a Móriczhoz fűződő. A Próbatétel szerzőjének leíróértelmező, bölcselkedő-filozofálgató hajlama például mindvégig távoli, idegen Sarkadból, a néprajzi hitelességre, pontosságra törekvés, a „sültrealizmus” se jellemezte; a körképek, tablók festése helyett szívesebben ragadott ki egy-egy drámai részletet — színházkritikáinak szavával élve: sorsfordulatot; — az ember ösztönvilágának meg- érzékítésében élvezetét tudta lelni, csakúgy mint az eseményesség, fordulatosság megteremtésében, a kalandok mesélésében.

Ám amennyire szembetűnőek a módszer, a poétikai eljárások, az elbeszélőkészségek különbségei, annyira nyilvánvalóak a világképet meghatározó szemléleti elemek hasonlóságai is. De túl minden bizonyítható vagy bizonyíthatatlan befolyáson, Veres Péter szerepe nem utolsósorban abban jelölhető meg, hogy Sarkadit mintegy visszatérítette arra az útra, amin egyszer már, zsenge korában, megpróbált járni: Móricz Zsig- mond útjára.

Természetesen nem arra a felszíni, elhanyagolhatónak látszó, könnyen kideríthető ösztönzésre gondolunk, hogy — az egyik Sarkadi-levél tanúsága szerint — Veres Péter Móricz-könyveit kérte volt el. A közvetítő szerep lényegibb: a világkép egészét meghatározó módon érvényesült. Móricz művészetéből Veres Péter azt a nemzeti jellembe ivódott vonást emeli ki, amely a protestáns etikába eresztette a gyökereit, s amely egyaránt jellemezte mindkettejük szemléletét. A munka szeretet, a mindenkori tisztes szegénység iparkodása volt ez a példaként állított jellemvonás. Nem véletlen, hogy az ez idő tájt Móricz iránt semmilyen különösebb érzékenységet és érdeklődést nem mutató, s a későbbiekben is — igaz, politikai-ideológiai jellegű —fenntartásokat emlegető Sarkadi éppen ahhoz a regényhez fordul elsőként, azt tekinti mintának, amelyben a legteltebben zeng a munka himnusza, A boldog embert. „Én mindig rettenetesen szerettem dolgozni”, „Csak akkor éreztem jól magamat, ha kedvemre dolgozhattam és örültem a munkámnak” — mondja magáról Joó György, de mondhatná Dankó János is, Gál János is.

Nem a szerkesztési megoldások, nem a tőmondatos párbeszédek, nem a néhol szóról szóra egyező leírások, nem a drámai helyzetteremtés, nem a Gál János útja és A boldog ember, a Rozi és a Kismadár, a Kútban és a Pillangó, a Tanyasi duvad és a Sár- arany hasonlósága, de a munkának az emberség, a tisztesség mércéjeként való szerepeltetése vezetett a legbensőbb rokonsághoz. Mi a szegények morálja? Hogy kovácsolhatja össze őket a közös feladat? Tanulhatta Sarkadi Móricz Zsigmondtól is: „Nem az a testvér, aki egy anyától született, hanem aki egy szegénységben, egy életben, egy akaratban, egyforma gondolkodással van összeforrva”. S tanulhatta, hogy a nyomorúságok, gyötrelmek fölé képes emelni a szerelem; tündérvilággá változtatja , „hétköznapok komor, szürke táját”; idilli pillanatokkal ajándékoz meg. A munka emberformáló és morálteremtő erejének, etikai jellegének gazdag példáira lelhetett, a „nagy realista” művészetében. Vallhatta egy időre:,,Az Élet legfőbb öröme a munkaöröm”. A közösségi társadalom, a kollektivitás bűvöletében élve az egymásrautaltság, az egy- üvétartozás melege csaphatta meg Móricz műveit olvasván.

67