Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Fábián Gyula: Találkozásaim: Szabó Pál emlékezete

Mit is mond Dózsa György a nagy háború utolsó összecsapása előtt? Temesvár romfalaihoz ekkor érkezik meg az erdélyi vajda, Zápolya pihent, jól felfegyverzett serege. Dózsa tudja, hogy ez a végső összeütközés, itt a nagy leszámolás veszi kezdetét. Töredékesen eljutottak ugyan hozzá székely atyafiai, de a többit, a hadat, a csíki, háromszéki lovasokat, a székelység vitézeit az ellentáborba csalogatta Zápolya.

„Ezt akartam megírni. Új történelmet. Eddig mindig rosszul tanították. Szokták kérdezni: legkedvesebb könyvem? Nincs olyan az írónak. Erről azért szólok külön, mert nem vették észre, mit írtam, mit akartam írni. Ez a történelem fiam. Jön egy Zápolya, és arra hallgatnak” — tanítja Szabó Pál.

Ennyi tépelődéssel teli regényt sohasem írt. Egyszerre volt benne Dózsa György: az elhívott vezér, Gergely: a hazahúzó, a munkálkodó székely, Lőrinc: népe papja az igazi vezető, a veres diák: aki mesebeli alakként megy-megy forrongó országokon át, ott áll mindig a szegények oldalán, verekszik elpusztíthatatlanul, s viszi tovább forradalmi dalát, énekét, taglóját, bárdját, aki azért tanult, hogy könnyítsen majd az otthoniak szenvedésén, de csak a kardig, ágyúig jutott, és a felismerés nagy emberi igazságáig: soha nem szabad feladni! Mégis, mikor behajtja az ember a könyvet, akkor veszi észbe, hogy az író mégsem ezekben a hősökben él igazán. Nem, hanem egyetemesen a népben.

A testvérháborút tartotta a legsúlyosabb emberi bűnnek a világon. „Odaát is a mi hazánk van, Magyarország!” Azért is felelősek vagyunk. Mint ahogy azok felelősek miértünk,” — fogalmazza Szabó Pál.

Mert mint a végzet kiszámíthatatlan ítélete szakadt rá 1514 ősze—tele Magyarországra, benne Erdély földjére. A Zápolyák számára egyetlen fontos: valami biztos nekik maradjon. Személyesen csak az övék legyen. Ha kettőbe szakad az ország, egyik felében ő legyen az úr. Fonja már Bécs és Nyugat is a hálót. Lapozzunk előre, csak néhány lapot a történelemben! 1526 mindössze 12 esztendő. II. Lajos seregei még nem állnak a mohácsi síkon, Mária királynő hajói viszik már az Árpádok és Mátyás kincseit a Dunán, ami a kótya-vetye uralkodó Dobzse László után megmaradt. Viszik Nyugatra! Zápolya kettészakított országot akart, s abból az egyik, Erdély legyen az övé. S jött a török, majd három részre szaggatódott Magyarország. Mikor a regény sorait nagy keserűséggel rótta az író, megint elvitték már a nép kincseit Nyugatra, árulók és megszállók közösen. Mária királynők és Zápolyák, akik még a XX. században sem res- tellték idézni Werbőczy úr szavait ,,/aki tarka cirádák közé fonta a betűket, mintha a magyar parasztság ravatalára fonná a díszt/, mint átkozott polgára a Hazának, örökös szolgaság járma alá vetve viseljék sorsukat.”

Ilyen fájdalmakkal nincs tele egyetlen Szabó Pál-regény sem. A nagy temetőben (és olyan volt az ország, mint egy nagy, rettenetes nagy temető) ott áll a sirató, az író, hogy elzokogja a történelem sírja felett a legszomorúbb keservest. A magvető ember. A parasztsorsot idegeiben-izmaiban, szívében-álmaiban, kínban és nevetésben együtthordozó, mindig hazavágyakozó, aki annyira hűséges magához, hogy a nagy hadakozás utolsó nyílvesszőit az ugrai határból süvölteti az árulók szívébe, a temetőkert kapujában, mert nincs vége a harcnak, bizonyítja utolsó igazságként: „míg csak henyélő urak és verejtékező parasztok élnek a földön.”

Gyergyó erdőkkel borított oldala benépesedett menekülőkkel. Ezren és ezren indultak át a hágón túlra, ahol nem parancsol a vajda, ahol nincs igaztalan felelősségre- vonás. Moldova,a menekülő magyarságot befogadó föld ismét gyarapodott a székelység legjobbjaival. Helyüket másokkal, engedelmesebbekkel töltötték be a Zápolyák. Magyarország és Erdély, a két testvérföld nagy próbája is volt 1514 — tanítja Szabó Pál.

57