Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Fábián Gyula: Találkozásaim: Szabó Pál emlékezete
FÁBIÁN GYULA HŰHELY TALÁLKOZÁSAIM Szabó Pál emlékezete Szabó Pálról emlékeztünk 1983 májusában a Kossuth Klubban: tisztelők, irodalom- történészek, barátok, a család tagjai. Felidéztük az írót, a nyelvmú'vészt, a politikust és rádöbbentünk, milyen hiányos a megőrzött emlékezet. Hol van már nevetése; jóízű tréfái; hamiskodó humora; bölcsessége; olykor-olykor elboruló homloka mögé rejtőző gondolatgazdagsága; ítélete a földi dolgokról; szavának színe; nevetésének áradó kedve; hol van haragja; féltése a holnap nagy ügyeiért; sziporkázó ötletei, melyek csak úgy tódultak elő egy-egy előbukkant őszinte szó nyomán; hol marad szeretete.amely- lyel átölelte a földet Ugrától—Váradig—Szalontáig—Aradig—Kiskőrösig oda és visz- sza? Hazát teremtett ez a szeretet, öreg, tegnapi parasztok országát építette emberségesre, hiszen világéletében azokért szólalt, akik formálói voltak az új világnak, amelyben sorsosai is megtalálták az élet-értelmet: kenyeret-munkát, meg egy kis hétköznapi örömet, amitől megszépül a valóság, és néha-néha szivárványerdőben találja magát az ember. A rég lepergett filmkockákat szeretném most újra előorsózni a hogyan is voltról, amikor emlékezetes találkozásaink nyomán mindig arról győzött meg Pali bácsi, hogy az életet örömmel lehet élni még akkor is, amikor minden kétszeresen fáj. Valamikor 1948-at írtunk, s az Andrássy úton a számomra ismeretlen Budapest egy hatalmas házában őt kerestem. Valamiféle írást szorongattam a kezemben. Neki szántam, az írónak, a lapszerkesztőnek, aki úgy állt előttem szijjas-inas karokkal, hogy egyetlen pillanatra mintha nem is ott lettünk volna már. Valahol láttam már ezt a Valakit, de nem itt, hanem otthon, kint a határban, vagy egy emlékezetes könyvlapon . . . éppen elindult. Vetőzsák volt a nyakába kavarintva tele gabonával, keze a zsákba nyúlt, kilépett. Indult neki a kitakart földnek szabályos nagy léptekkel — vetni a jövőnek valót. — Ő az a magvető ember, ott az ugrai határban, s akiről olyan csodálatosan szépet írt? Felette varjak kavarogtak, s a nagy suhintásokkal terített mag alig hallható zizzenéssel hullott a szél alá a földbe. A felhők esőt ígértek az őszi vetésre, a magvető meg belesimult a homályba, az estébe, a szépségnek meg a jó íze elborította az egész határt. Szorongattam az írást, néztem a nagy mosolygós magvető embert, aki szeretettel fogott vállon, és lassan elboruló arccal nézett végig, mire elmondtam mi járatban vagyok, és annyit mondott megszomorodottan: „Későn jöttél fiam. Nincs már ilyen újság. Nem lesz. Nem kell. De ki tud itt kiigazodni ebben a nagy összevisszaságban? Szalontárói jöttél? Meg Geszten is éltetek. Árpád szép falu. Ugrán is voltál Kiss Feriéknél. Óh, micsoda tiszta emberek élnek ott, azon a tájon. Igazat szerető emberek. Csak annyit mondok, most eredjél, tanuljál. Ne felejtsd el soha, kik között lettél ember! Az Istenbe is! Lesz még itt olyan világ, hogy írhatunk együtt. Jó írás. Friss — kár hogy nincsen hova betegyem. Keressél máskor is. Tudod, hol lakunk? Mindjárt, csak felírom neked. Beszélgetünk. Sokat kell beszélgessünk. Ugra, Geszt, Zsadány, Harsány, Komádi, Atyás, Cséffa, Szalonta milyen csodálatos tiszta földek, népek élnek arrafelé. Isten áldjon. Várlak jó beszélgetésekre.” 53
