Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Homok és beton: egy magyar város négy évtizede: [Kecskemét]
sabban ez a réteg épp azon a tájékon tartotta magát, ahol a nősülésemet követő albérletem volt; újabban ez a peremvidék szociológiai értelemben is a marginális elemek fő „gyűjtőhelyévé” vált a városban. 1938-tól 1968-ig — tehát három évtized alatt — a város ipari munkásainak száma 124 százalékkal növekedett, s számuk megközelítette a 12 ezret. Több mint 77 százalékuk a városban lakott, 15 százalékuk a kertségekben és további 7,3 százalékos arányban a környező községekből, városokból — Nagykőrös, Kiskunfélegyháza — jártak be, mint ingázók. Holott az ipari fejlődés még csak azután, vagyis a 70-es és a 80-as években teljesedett ki. A várost a vasutak mentén mintegy háromnegyedrészt „körbezárják” az ipari üzemek, a minden rendű s rangú telephelyek, lerakatok; működési területüket jórészt ezek is a kertségek rovására alakították ki. S ezenkívül is számos kisebb üzem van, mely nem az ipari zónában helyezkedik el, minthogy szállítási igényeik nem meghatározóak, s így iparvágánnyal sem rendelkeznek. (Pl. a magnetofon-gyár). Igazinak tartott, azaz sok ezer főt foglalkoztató mammutüzem nincs a városban, a közép- és kisüzemeknek viszont se szeri, se száma; a színkép rendkívül változatos: a hagyományos élelmiszeripartól — konzervgyártás, baromfifeldolgozás — a fém- és gépiparon át megtalálható a műszeriparig és a házgyártásig a modern ipari tevékenység majd minden válfaja. Ez a változatosság nyilvánvalóan otthagyja lenyomatát a foglalkozási szerkezetben, összetételben is. Mégis, általános és közös jellemzője Kecskemét mai ipari munkásságának, hogy nagyobbrészt frissen verbuválódott, a környező falvakból, tanyákról a városba, vagy csak a város közelébe sodródott parasztság második generációjaként. HEGYEK ÉS TANYÁK A török hódoltságnak nem csupán a nagyságát köszönhette Kecskemét. Pontosabban: rangja, hírneve, szerepköre, melyeket kivívott magának, nem csak a méretekből következtek. Figyelmet érdemlő gazdaságtörténeti tényezők munkáltak az évszázadok mélyében, melyekre itt épp csak utalni van mód. A hódoltság kezdetekor a város földesurai elmenekültek, s másfél évszázad múltán utódaik már nem tértek vissza; az egykori jobbágyivadékok mezővárosi polgárokká nőtték ki magukat, megálltak a maguk lábán is, hűbérúrra szükségük többet nem volt. Bármily szűkös keretek között is, de elkezdődött egy kapitalista irányú fejlődés, az itteni paraszt-polgároknak nemcsak a gazdálkodáshoz kellett érteniük, de terményeiken is túl kellett tudni adniuk; a város határából szinte menetrendszerűen hajtották az állatcsordákat Bécs és- Grác felé. Messze földön híresek voltak a kecskeméti vásárok. A parasztpolgár e típusának, mivelhogy piacra termelt, folytonosan számolnia kellett az olykor szeszélyesen változó kereslettel, s ha nem akart lemaradni, ahhoz igazodnia kellett. Mindezeken túl pedig a város közügyeiben is el kellett igazodnia. Ilyen alapokon lehet igazából megérteni azt is, hogy Kecskemét nagyra nőtt a szőlő- és a gyümölcstermesztés kultúrájában. Ezért nem volt híjával a város a tágas horizontú vezetésnek sem, már a múlt században is; jövevények számára parcellázták a homokpusztákat, mivel látták azt, hogy a szőlő- és gyümölcsfaültetés nemcsak az egyén, de a város javát is szolgálja. Tisztelték nemcsak a munka eredményét, a hasznot, de magát a munkát is. Természetesen a gazdaságtörténetnek ezen a talaján is kialakult az osztálytagozódás, még akkor is, ha kizsákmányoló és kizsákmányolt között nem éleződött ki az ellentét. Mégsem tekinthetjük véletlennek, hogy a kecskeméti földosztás 1945 április 3-án 48
