Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - Mezei István: Hazaérkezés a szülővárosba: memoár

hoz. Az SS-ek bizonyára szintén a teljes sötétedésre vártak, hogy végrehajtsák a parancsot, amely a mi megsemmisítésünk volt. Miért, ha nem ezért hoztak a temetőbe?

Egyre jobban eltávolodtam a csoporttól és az volt a tervem, hogy a temető végén a kerítésen átjutva a város szélén a Livodán át még az éjszaka elmegyek Diteljánékhoz a Bem József utcába, ott biztosan menedéket találok.

A gondolatban eddig jutottam, amikor elég messziről, a ravatalozóhelyiség felől, magyar hangokat hallottam. Odafigyeltem, hozzánk, munkaszolgálatosokhoz beszélt egy katonatiszt. Ennek lényege az volt, hogy nyugalomra intett bennünket, és arra kért, hogy legyünk egy kis türelemmel. A város vezetői tárgyaltak a német és a magyar katonai parancsnoksággal, és megegyeztek abban, hogy az SS-alakulattól átvesznek minket. Erre rövidesen sor kerül. Magyar katonák jönnek értünk, és a temetőből elvezetnek a Pandúr-szigetre. Ott majd rendes ellátást és élelmet kapunk.

Hittem a magyar tisztnek,és nem folytattam az utamat. Nem sok idő elteltével valóban jöttek a magyar katonák, s az SS-ek eltávoztak mellőlünk. Ekkor csatlakoztam a menethez. Elindultunk újra, de most már magyar katonai kísérettel a csendes bajai utcákon át a Sugovica által körülvett Kis Pandúr-szigetre. Akinek szerencséje volt, annak fedél is jutott egy-egy csónakházban. Ezek között voltam én is. Az átélt izgalomtól és a fáradtságtól elnehezülten aludtam reggelig. Amikor felébredtem, akkor döbbentem rá, hogy nem álmodtam, valóban Baján vagyok.

Lementem a Sugovicához, ráhajoltam a vízre, amely tiszta és mozdulatlan volt. Idegen arcot láttam a víz tükrében, pedig az én voltam. Megmosdottam és jó nagyokat kortyoltam az édeskés vízből. Már nem is voltam olyan éhes, hogy ihattam. Nagyon belejöttem a koplalásba. De ha igaz, amit a tegnap esti magyar katonatiszt a temetőben mondott, akkor ma végre rendes étkezésben lesz részünk.

Akik a temetőben a tiszt közelében voltak, elmondták, hogy az illető őrnagyi rangban volt és Maresch-nek hívták, így mutatkozott be. Kíséretében két alacsonyabb rangú tiszt is volt.

Mosdás után körülnéztem a szigeten. Először is azt láttam, hogy a szigetet a várossal összekötő kis betonhídon fegyveres katona áll. Ha meg akarok szökni, márpedig ez eltökélt szándékom, akkor ezen a hídon kell majd átjutnom. Hogy tervemet megvalósíthassam, rendes ruhára és cipőre van szükségem. Méghozzá olyan puha cipőre, amelyet felsebzett lábamra fel tudok venni.

Azon gondolkodtam, kihez forduljak segítségért, ki rendelkezik olyan holmikkal, amelyek az én méreteimnek nagy vonalakban megfelelnek. Több lehetőség is kínálkozott, ezek közül B. A.-ékat tartottam a legjobb megoldásnak,akiknekSándor fiuk egykor osztálytársam volt. Elhatároztam, hogy még a reggeli órákban írok nekik, s ebben röviden vázolom helyzetemet. Meg akarok szökni, de ennek legfőbb akadálya, hogy nincs megfelelő ruhám, fehérneműm és olyan cipőm, amelyet fájó, sebes lábamra felhúzhatok.

Kellner József halász háza ebben az időben a szigeten volt. Bekopogtam hozzá, s kértem, hogy adjon egy papírlapot. A halász nagyon készséges volt, megengedte, hogy a levelet az asztalon megírjam, sőt arra is vállalkozott, hogy személyesen adja át B. A.- éknak. Kellner Jóska reggelit készített, amelyből engem is megkínált. Egyszerű hagymás, szalonnás tojásrántotta volt, s hozzá egy pohár vörös bor, de akkor úgy éreztem, hogy ennél fenségesebb étel nincs a világon.

Kellner Jóskától megtudtam és később magam is tapasztaltam, hogy a szigeten egy magyar tüzéralakulat táborozik. Köztük volt három ismerősöm, mindhárman tiszti rangot viseltek. Az egyikkel — Borovy Lászlóval — találkoztam és beszéltem. A felsőkereskedelmiben egy évvel felettem járt, és az iskola futball-válogatottjában évekig együtt játszottunk. Elmondta, hogy a front már egészen közel van, a szovjet csapatok már Bácsalmás környékén harcolnak, és nincs már a németeknek arra ereje, hogy fel28