Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás - I. rész

legalább nem fagyoskodom a lyukas bakancsban a latyakos udvaron, és a kántor úr nem az én fenekemen próbálja ki a templomkert pálcáit, és az Erdős tanár úr nem úgy szólít felelni, hogy na, te igavonó, megtanultad-e a leckét, és mielőtt bármit is szólnék, nem mondja, ülj le te tinó, lehet, hogy már el is tudnám úgy énekelni a Megöltek egy legényt, mint a Molnár Zoli.

A lovak befordultak a tanyába. A gazda úgy aludt, mint a bunda. Leugrottam a kocsiról, és beszaladtam a gazdaasszonynak szólni, hogy a gazda berúgott és alszik, nem bírom levenni, jöjjön segíteni. Valahogy becipeltük a nagydarab embert, és úgy ruhástul- mindenestül rádőlt a vetetlen ágyra. Aznap nem találkoztam vele.

Aranyos kis borjú született. Már kezdett tavaszodni, a hatalmas jégcsapok úgy csorogtak, mint a forrásból a víz. A birkákat meg kellett kötözni, mert a zsenge búzába nehogy kárt csináljanak. A kis borjút éjszakára meg kellett kötni, nehogy odamenjen a lovakhoz, mert azok nem tűrték. Sajnáltam megkötni. Az egyik reggel mire felébredtem, a kis borjú otthagyta az anyját, és hozzáfogott csámborogni. A lovak már akkor ropogtatták a szénát, amit este nem ettek meg a jászolból, az egyik ló úgy megrúgta a borjút, hogy összerogyott. Szaladtam a gazdához, kiabálok, jöjjön gyorsan, mert a borjút agyonrúgják a lovak. A gazda nagyon felháborodott rám, amiért nem kötöttem meg a borjút az este, azért van minden. Nagyon kikaptam, de nem sírtam, nem is könyörögtem, hogy ne bántson, úgy is ütött volna, amíg a kedve tartja. Mert ki állt volna elébe, ki védett volna meg? Senki, én meg nem tudtam megvédeni magam. A gazda és a gazdaasszony egész nap susmogott. Amikor megláttak, elhallgattak. Tudtam, valami készül ellenem, de mi, azt nem gondoltam. Azt hittem, azért susmognak, mert a gazda belém rúgott reggel, és alig bírtam a jobb lábamat emelni, de nem. Este nem hívtak be a konyhába vacsorázni, hanem Tibitől kiküldték nekem a vacsorámat. Főtt krumpli volt egy kevés friss szalonnával. Megettem egy szálig. Reggel mielőtt felébredtem volna, bejött a gazda, kérdezni, hogy fent vagyok-e. Megijedtem, most mi lesz? Elaludtam, ez hiányzott a borjú után. Úgy készülj, megyünk a városba! — mondja a gazda. A városba?

— kérdezem, de hiszen holnap lesz a nagypiac. Nem baj, mi ma megyünk, ami a tied mindent pakolj össze. Itt ez a zsák, rakd bele, igyekezz, mert nemsoká indulunk. Amikor felültem a szekérre, a gazdaasszony egy nagy kosarat nyújtott felém. Ez a tied — mondta. A gazda megkérdezte az úton, fáj-e még a lábam. Á, nem, már nem fáj. Aztán mit mondasz majd anyádnak, ha meglátod? Anyámnak? Igen, annak. Remélem nem fogsz neki panaszkodni. Nem, dehogy, miért? Hát a borjú miatt. Á, már én el is felejtettem. A gazda megállította a lovakat az utcánk sarkán, leadta a derékbői a motyóim és a nagy kosarat, amire a gazdaasszony mondta, hogy az az enyém. Rendes ember vagy, István

— mondta a gazda, és a lovak közé csapott. Otthagyott az utca végén. Aztán sose láttam se őt, se a feleségét. Anyám nem tudott velem betelni, soha életemben nem kaptam annyi szeretetet, ölelést, simogatást, mint ezen a napon. Még Bözsi néni is átjött, és úgy örültek nekem, mintha a frontról jöttem volna. Kérdezgették, hogy bántak velem, éheztem-e, sokat dolgoztam-e, amikor keltem, mikor feküdtem.

Anyám nagy örömmel újságolta, íratott földet, mindenkire egy nagyholdat adtak. Mivel apád él, fogságban van, ő is kapott. Van hét hold földünk. Igaz, elég messze, a Lelovics földön, hatalmas gyep veszi körül. A tavasszal kergetheted a nyulakat, majd kiviszlek, ha a feles szántja a földet. Lelovics tényleg nagyon messze esett a községtől, megvolt olyan hét kilométer. Kijártunk kapálni, napraforgót törni, répát szedni, kukoricát törni. A kukorica közé, mondtam anyámnak, ültessen tököt, megéri, jó a malacnak megfőzve korpával, a magját meg megpirítjuk, és majd a télen eltörögetjük. Mindenből termett egy kevés. Kukoricatörés után eladtunk tíz mázsa kukoricát, aminek az árából anyám vett két kis koszos malacot. Jól tartottuk őket, tavaszra már elérték a száz kilót is. Darabonként húsvétra levágtuk az egyiket. Tizenegy helyre küldött

13