Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - MŰHELY - Fodor István: A honfoglalás - régészeti nézőpontból
tek közzé; különösen Anton Tociknak, aki bennünket is megelőzve tette közzé a nyugat-szlovákiai temetők leletközlő kötetét. De említhetem a Szávaszentdemetertől és Zimonytól Szabadkáig feltárt jugoszláviai honfoglaló magyar temetőket, vagy azt a példás szorgalommal végzett munkát, amelyet szovjet kollegáink fejtenek ki honfoglaláskori leleteink keleti párhuzamainak felkutatása terén. Meg kell említenem azt a valóságos tudományos szenzációt, amiről a sajtó és a szak- irodalom nálunk is beszámolt, hogy néhány évvel ezelőtt a lengyelországi Przemyslben honfoglaló magyar temetőt találtak és tártak fel lengyel kollégáink. Arról azonban a szakemberek szűk körén kívül kevesen tudnak, hogy e temető a Kárpátok külső oldalán nem áll egyedül, hanem a Lvov melletti Szudova Visnya-i leleten át egészen Jászvásárig a hasonló korú magyar leletek egész láncolata követi. Egy nemrég elkészült dolgozatomban e leletek alapján azt vetettem fel, hogy a keleti-északkeleti magyar gyepű külső védelmi vonala a X. században, s a XI. század első felében a Kárpátokon kívül húzódott, amelyet valószínűleg csak a XI. század második felében számoltak fel a kunok. László Gyula nagyhatású, szellemes feltevése nyomán az utóbbi években azt a lehetőséget is komolyan vizsgálja a kutatás, hogy az első magyar csoportok már Árpád honfoglalása előtt megjelentek a Kárpátok övezte új hazában. Magam azonban úgy vélem, ennek bizonyítékát sem az írott kútfők, sem pedig a régészeti kutatás adatai nem szolgáltatják. Ennek ellenére nagy érdeme az ún. „kettős honfoglalás” elméletének, hogy a szakemberek jóval elmélyültebben vizsgálják a frank háborúkat átvészelt és a magyar honfoglalást megért avar néptöredékek emlékanyagát, amelyre korábban nem fordítottak kellő figyelmet. A kutatás eredményeiről és útkereséseiről szólva korántsem mellékes, hogy milyen kép él közvéleményünkben a honfoglalókról, s változott-e valamit a századforduló táján vagy az ötvenes években kialakult, homlokegyenest ellentétes, ám egyaránt velejéig hibás köztudat. Bár igen nehéz biztonsággal véleményt mondani, azt hiszem ma a korábbinál jóval reálisabb elképzelés él népünk tudatában, mint korábban. Még akkor is, ha az újabb eredmények igen lassan épülnek be az oktatásba és a közművelődésbe, s sokan úgy is vélik, hogy szomszédainkkal versenyre kelve azt kell bizonygatni, ki tette le előbb útipoggyászát a Duna—Tisza tájékán. Nem sorolhatom itt tovább másfélszázados jubileumát csendesen elhallgató honfoglaláskori régészetünk általam vélt eredményeit, még számosabb bizonytalankodását és tennivalóit. Annak a meggyőződésemnek szeretnék csupán hangot adni, hogy a régészek számára a népünk ősmúltjába való kirándulás mindig honfoglaláskori kutatásunk biztos partjairól indul ki. S ha e kirándulás nem is vezet oly messzire, mind legendává s példává magasztosult elődünké, Körösi Csorna Sándoré, minden apró felfedezése a határtalan régiség titkait nyitogatja előttünk. 70