Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Aczél György: Az iskolareform - nemzeti ügy
gyerek legyen. Nem jó vita, hogy mi a nevelés igazi tárgya, a gyermekegyéniség-e, avagy a közösség. Azt hiszem, annak a pedagógusnak van igaza, aki egyén és közösség termékeny viszonyát hangsúlyozza. Olyan közösségek közös kialakításáról van szó, amelyekben a közösség és a pedagógus hatására kibontakoztathatják valódi személyiségüket a gyerekek. Hagyjuk, hogy a fiatalok tanuljanak egymástól is! Micsoda riasztó pedagógiai babona, hogy a gyerek csak a nevelőtől tanulhat! A nyílt, őszinte, szakmájában elhivatott, megértő és szeretetre méltó tanáremberek mindannyiunk előtt maradandó példát jelentenek és fognak jelenteni gyerekeink és unokáink előtt. Talán igazságtalan, hogy itt mondom el, de meggyőződésem, hogy a pedagógus személyiségének alakítása, fejlesztése sokszor háttérbe szorul a képző intézményekben. Sokkal többet kell tenni az ország legnagyobb kincsével gazdálkodó pedagógusokért! Kevesebb hibás intézkedés, kevesebb kapkodás és több átgondolt, hosszú távú gyümölcsöző cselekvés szükséges az irányítás minden szintjén. A GYERMEK VÉGTELEN LEHETŐSÉG Hiszem, hogy amikor azt mondjuk, hogy a pedagógus számára mindennél — a tantestületnél, a felsőbbségnél, az iskola felé áramló különböző, talán hasznos követelményeknél is — fontosabb a gyerek, akkor nemcsak a gyerek érdekét fejezzük ki, hanem a pedagógusét is. A pedagógus munkáját az teszi alkotóvá, izgalmassá, eredetivé, az újítja meg, hogy gondjaira mindig új és új, eleven személyiségeket bíznak. A gyermek még a teljes világra csodálkozik rá, még mindenhez köze van. Megkérdezi, miért van a világ, miért fehér a hó. A pedagógus, a szülő, valamennyiünk feladata úgy válaszolni ezekre, hogy ne oltsuk ki a kérdezőkedvet, ne tegyük pusztán tananyaggá, kötelező ismeretté ezt a csodálatos világot. A gyermek nyitott lény, akiből minden lehet, akinek a fejében a fogalmak még nem skatulyák. A társadalom, az iskola a parttalan kíváncsiságnak ezt a teljes nyitottságát partok közé tereli. De a jó nevelő nem tiltja a fantáziát, hanem megtanítja megkülönböztetni a képzeletet és a valóságot. És megtanít a figyelem koncentrációjára és a kíváncsiság kielégítése érdekében szükséges szellemi erőfeszítések vállalására. Nem jó, ha egy igazgató úgy nyitja meg az iskolaévet, hogy mától kezdve vége a játéknak, jön a komoly munka, hiszen a játékosság, a játék a gyerek számára komoly dolog. És alkotó munka, szellemi kísérletezés játék nélkül lehetetlen. Makarenko sokszor hangsúlyozta, hogy a munkában a képzeletnek, az alkotásnak, a játéknak föltétlenül ott kell lennie. A gyermeket mint kíváncsi lényt nem nehéz tanítani. Különösen, ha a benne élő természetes kíváncsiságot szövetségesnek tekintjük, s ha abból indulunk ki, hogy a tanulás nem föltétlenül kényszertevékenység, hiszen a dolgok megismerése a gyerek számára szellemi kalandot is jelent, jelenthet. Kosztolányi szerint minden gyermek zseni, hiszen hatéves koráig úgy megtanul egy nyelvet, mint soha aztán. Megtanulja az egy és a több közötti különbséget, megtanulja mindennek az alapját. A jó tanító nemcsak irányítja ezt a fölfedezést, hanem részt is vesz a gyerek örömében, együtt keresi vele a megoldást. Marx egy társadalom egész kulturálódási fokát megmérhetőnek tartja azon, hogy milyen a férfi és a nő viszonya. Ugyanúgy azon is mérhetjük, milyen a felnőtt társadalomnak a gyerekekhez való viszonya. Az iskola ebben valóban döntő szerepet játszik, hiszen nemcsak felkészít az életre, hanem maga is élet, a társadalmi, közösségi élet jelentős színtere és formája. Ady ezt így fejezte ki: „Ha élet zengi be az iskolát, az élet is derűs iskola lesz, a szent frigyüket így folytatják tovább ...” 10
