Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás - I. rész
HUH ISTVÁN BOGLYÁBA GYŰJTÖTT NAPJAIM I. rész A vásártér mögött, a part alatti részen terült el a hatalmas csordajárás, ahova szovjet repülőgépek szálltak le és fel. Már a faggyú is kifogyott, este nem volt se gyertya se lámpagyújtás, a szobában csak az a világosság hunyorgott, amit a sparhelt tüze csinált, amíg égett. Gondoltam, ahol repülőgép van, ott van petróleum is. Kerestem egy vödröt, és irány a csordajárás. Rengeteg repülőgép volt, szépen sorban, egymás mellett. El is jutottam odáig, ott kószáltam a repülők között, köszöngettem én, hogy drasztutyi, drasztutyi, de nem hallotta senki. Leguggoltam, hogy látok-e valakit valamerre. Egy őrt láttam meg az egyik repülőgépsorban. Talán ő jobban megrémült, mint én, amikor meglátott. Én aztán rögtön a tárgyra tértem: petró, petró, mondogattam, és az üres vödröt nyújtogattam a katona felé. Az őr rázta a fej it, hogy nincs, de énjmutattam, hogy elég, ha félig önti is. A katona szétnézett, nem láttunk senkit, intett, menjek utána. Egy hordóból jó félig buggyantotta a vödröm benzinnel, és mutatta, hogy szaladjak. Felemelte a csizmáját, ami azt jelentette, fenéken billent. Szaladtam is, már amennyire tudtam a vödör miatt, nem akartam, hogy egy szál is kilöttyenjen. Anyám megörült, de úgy csinált, mint aki nagyon haragszik. Este olyan szépen égett a mi lámpánk, mint egy csillár! Igaz, anyám nagyon sajnálta azt a sót, amit a benzin közé kellett keverni, hogy fel ne robbanjon a lámpa. Bözsi néninek is adtunk egy liternyit, ő meg ötös lámpaüveget adott, mert a miénk elcsattant. így aztán mindenki jól járt. A hadigyerekeknek unracsomagot osztottak az iskolában. Kérdezi tőlem a tanító: fiam, hányas lábod van? Gondolkoztam, majd rávágtam: nem tudom, majd megkérdezem anyámtól, és holnap megkérdezem anyámtól, és holnap megmondom. Alig vártam a tanítás végét, hazáig szaladtam, hogy minél előbb megtudjam, anyámnak hányás a lába. Rákérdezek anyura: magának hányas a lába? Anyám csodálkozva nézett rám. Az enyém? Hetes, ismétlem, hogy én ezt nem tudtam. Másnap már osztották is a cipőket. Ismét kérdezi a tanár; hányas a lábad? Hetes, vágom rá, és már kapom is a huszon- hetes cipőt, amit rettenetesen kicsinyeltem az anyám lábára. Ez nekem kicsi, mondom, nekem ennél jóval nagyobb kell. Nem próbálom én, tudom próba nélkül is. Rámutatok egy magasszárú cipőre, amiről gondoltam, ez jó az anyu lábára. A tanár hozzáfogott nevetni, de én erősködtem, nézze meg a lábom, milyen nagy cipő kell nekem. Igaz, egy felnőttnek való bakancs éktelenkedett a lábomon. Akkor nesze fiam, megkaptam a gyönyörű cipőt. Kurjongató örömmel vittem hazafele, amit miest hazaértem, anyámnak fel kellett próbálni. Örömömre pont neki való volt. Gondoltam nekem megteszi márciusig a bakancs is. Anyám kukoricát főzött egy nagy lábassal. Már alig vártuk, hogy megfőjön, de egészen este lett, mire anyám ráhagyta, hogy jól van. Anyám egy szedőkanállal rakott mindenkinek a tányérjába, csipetnyi sót tett rá annak, aki kért, és olyan jó ízűén ettük, mint a mannát. Éjszaka aztán volt hascsikarása annak, aki nem tudta, mi az elég belőle. Bözsi néni nagy boldogsággal hozta át a levelet anyámnak megmutatni, amit Mihály fiától kapott. írja, jól van, nincs semmi baja, fogságba esett, amerikai fogoly, és ha végé lesz a háborúnak, hazaengedik. Anyám együtt sírt Bözsi nénivel. Bözsi néni tudta, hogy hónapok óta nem kaptunk levelet apámtól. Igaz, Sanyi fiától ő se. Egyszer majd ír Pista is, ne sírjál Julis, mondta Bözsi néni, hidd el, nincs a földön olyan ember, aki most ne 5
