Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 2. szám - SZEMLE - Grezsa Ferenc: Török Gábor: A pecsétek feltörése: [könyvismertetés]

tek meg a műből, a könyv sem tartalmazza a teljes szöveget, de a vállalkozás méreteiről ebből is képet alkothatunk: ez az írás (1944 és 1957 között keletkezett) ábrázolja először méltó módon a második világháború magyar résztvevőinek sorsát és viszonyulását az eseményekhez (Ezért választotta Sarkadi Imre korai regénye két fejezete elé mottóként az eposz két részletét.)

A következő ciklus — a már a háború után született újabb kötet, A magyar Kalevala énekei néhány verse — rokon vonásokat mutat A magyarok háborújával: a cím és a szerkesztésmód is arra utal, hogy a költő sajátos én-eposzt akart alkotni evvel a művével. Lírai, szimbolikus mag köré épít epikus keretet, melynek alapelemei életének eseményei, de az epikum gyakran erőszakot követ el a lírán, minden eseményével betolakszik a költészetbe, az inkoherens versek között azok mondhatók igazán sikeresnek, amelyekben a szimbólum teljes érvényű marad (A Gulyás Pál bűvlámpája). Minél távolabb kerül első sikeres írásaitól, annál inkább fenyegeti a sematizmus, a leegyszerűsített, nyelvileg és képileg egyaránt igénytelen fogalmazásmód veszélye. A magyar Kalevala énekeinek túlnyomó többségétől közel egy évtized választja el az utolsó ciklust (Levelek Gyulu fiamhoz). Korai stílusjegyei eltünedeznek, történelmi és élettani evidenciákat próbál meg szimbólumokká avatni verseiben, melyek már csak rímes prózának hatnak. Damjanich és a vörössipkások, a csodaszarvast űző Hunor és Magyar, Kölcsey, a Szigetvárt vívó Szolimán szultán romantikusan ábrázolt példázata azonban túl didaktikus ahhoz, hogy felnőtt olvasóhoz szólhasson. Sajnos, ez a szemlélet jellemzi a kötethez csatolt finn műfordításait is, s ez annál szomorúbb, mert az ugyancsak itt szereplő Vasile Alecsandri-fordítás (Marioara) jelentős nyelv- és formaművészt mutat.

A fentebb említett távolság az erdélyi költészet eredményei és Gellért életműve között egyre nagyobb lesz, hajdan előremutató költői tartása egyre korszerűtlenebb. Befelé fordult, eszközei leépülést mutatnak, korai nagy eredményeit sohasem tudta reprodukálni. Ez persze nem jelentheti azt, hogy az egész népi mozgalom alapállása és formakincse időszerűtlen: bizonyára ennek a költészetnek az alakulásában nagy szerepet játszott a publikációs lehetőségek és a kritika hiánya, amely több mint huszonöt évig kizárta a költőt (és tegyük hozzá: ő is magát) saját kultúrájából. Ámbár, mint az első mondatokban idéztük, még mindig nem ismerjük igazán.

A gyűjteményes kötetet Kereskényi Sándor látta el bevezetővel, a szép, értő és a költő útját, az őt ért hatásokat kellő plasztikussággal, stílusát, versformáit, eszközeit nagy hozzáértéssel bemutató írás legfőbb hiányossága, hogy nem vezeti el az olvasót Gellért egyik legfontosabb költői eszközének, képszerkesztésének megértéséhez. (Kriterion, 1983)

FILEP TAMÁS

TÖRÖK GÁBOR:

A PECSÉTEK FELTÖRÉSE

A modern magyar líráról szóló művek sorában Török Gábor könyve úttörő jelentőségű munka. Mindenekelőtt műfajánál fogva. Kodály „szolmizáló” pedagógiájának párhuzamaként a (találóan) „líraolvasástannak” elkeresztelt alkalmazott tudományt műveli: nemcsak a cél vezérli, mai költészetünk jobb megértése, hanem a hozzá vezető út tudatosításának szándéka is, a kódok megfejtésének lehetősége. Tulajdonképpen azon szakadékot hidalja át, mely elmélet és gyakorlat határán tátong, a poétika, stilisztika elvontsága, illetve a műelemzés empirikus esetlegessége között. Könyvében egyensúlyban van az elvi-esztétikai gondolatrendszer felvázolása és az új líratípusok ábrázolása: a műalkotás sohasem csupán valamely tétel illusztrációja, hanem autonóm egész, amelybe nemcsak művészi üzenete van beprogramozva, hanem értelmezhetőségének metódusa is. Aztán értékes munkaanyaga révén is. A szerző

— némi kritikai előzmények után — elsőként vállalkozik arra, hogy tablót készítsen költészetünk — avantgarde ösztönözte — formaújító kísérleteiről, nemcsak a hagyományosabb változatokról, de a határesetekről is: a konkrét költészet tipográfiai és akusztikai megoldásairól, a pop-art líráról és a kollázsról. Örkény egyperces- és Weöres egysoros verseiről stb.lly módon biztató kísérletet tesz, hogy feloldja az ellentmondást, mely versolvasó közönségünk ízlése és líránk újabbkori fejlődése között feszül. Erénye továbbá a szerzőnek rugalmas, az iskolás sémákat elkerülő elemző módszere. Elvi következetesség és esztétikai érzékenység szövődése, a logika fegyelmének és az intuíció játékosságának ötvöződése. A szemlélet komplexitása, mely egyaránt figyelmet fordít a közlendőkre (a mű jelentésrétegeire) s a közlés eszközeire (a szerkezet „csontvázára” és a nyelvi forma „ideg- és izomrendszerére”). A műalkotás egyszerre élmény és feladat Török számára: „gyémánt”, amiben gyönyörködik az „ékszerész”, ám közben megméri, hány karátos is lehet. A költemény organikus egység, elemek és szervek összműködése, de amelyben minden kis mozzanat tanulságos. Mert „aki a mű részleteinek az elemzését méltóságán alulinak tartja, az egészet sem elemezheti igazán jól” — hangzik vallomása.

A könyv bevezetőjét eleinte úgy olvassuk, mintha valamely „izmus” kiáltványa volna: az „autonóm ember” megidézése, tiltakozás a manipuláció minden formája ellen, a reneszánsz szépségeszmény ingerült elutasítása egy diszharmonikusabb

— a lényeg és jelenség közt távolságot képző — avantgarde művészetmodell nevében. Hamarost kiderül azonban, hogy a gondolatmenet korántsem a lázongás szubjektivizmusa vagy az utópia álma, hanem az eszményi olvasó meggondolt tipológiai rajza, nagyon is realisztikus jellemtana.

93