Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - LÖNNROT ÉS A KALEVALA - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás II. rész
ILUH ISTVÁN BOGLYÁBA GYŰJTÖTT NAPJAIM II. rész Lovas Erzsiké néninek gyönyörű nagy háza volt az utcasarkon. A fia odamaradt a háborúban, aki csendőrtiszt volt. Erzsiké néni eladta egy pesti embernek a házat. Volt abban tán még tíz szoba is. Acélnak hívták, aki megvette. Kis, köpcös ember, volt családja, felesége, olyan negyven körüli ember lehetett. Senki se tudott róla semmit, ki fia borja. Berendezte a szobákat, rendbetették kívül-belül az épületet, a kapura csengőt szereltek, az ablakokra rácsot, a szobákat megszámozták, társalgót bútoroztak be, és amikor kész lett a renoválás, szebbnél szebb lányokat hozott mindenfelől, és kitették a piros lámpát. Amire a környék felocsúdott, már nagyban ment az üzlet. Mi gyerekek kupinak hívtuk. A környék embereit jobban figyelte a család. Amikor elment hazulról, küldték utána a gyereket, nézd meg, hova megy apád, ha bemegy a sarokra, azonnal gyere és mondd meg nekem, majd én olyat csinálok, hogy mindenki megkeserüli. A környékbeli asszonyok nem a kocsmasarkon várták az urukat szombaton este, hanem a kupi körül, elhúzódva valamelyik sötétebb helyre. Nekünk se kellett egyéb, amikor megtudtuk, hogy miért járnak be oda az emberek. Jó csúzlit csináltunk, és amikor este kigyulladt a piros lámpa, nekiestünk lövöldözni addig, amíg az erős búra szét nem törött. Aztán máraz égőnek elég volt egy zsebbe száradt csúzligolyó is, hogy behunyja a szemét. Acél rájött a csínytevésre, és erős dróthálóval vonatta be a piros lámpát, ami nagyon messze ontotta sugarát. A személyautók ha megálltak, és a tulajdonos bement, addig mi jó kerek kaviccsal az autó üvegeit belövöldöztük. Úgy nézett ki sokszor az autó, mintha egy sorozatot kapott volna egy dobtáras fegyverből. Na, ez se jön ide többet — mondtuk magunk között. Ő nem is, de jött a többi. Az is ugyanúgy járt, nem volt kivétel. Kocsi kocsi volt. Volt olyan lány, aki nem tudta, milyen célból hozták ide, se anyja se apja neki, azt mondták felszolgálónak alkalmazzák; volt, akinek tetszett, mert elejétől fogva kitartott, volt, aki elszökött, mikor megtudta, milyen munka az, amit neki kell csinálni. Amikor nem jöttek a vendégek hétközben, a lányok kijöttek az utcára, és még labdáztak is velünk. De ha egy vendég érkezett a fényképek alapján kiválasztott lánynak kiszólt a főnök, és az egy időre bement. Aztán kijött, és játszott a többivel. Mi, egy pár közeli gyerek, mindig ott ólálkodtunk a kupi körül, késő este éppúgy, mint mikor ráértünk. Tudtuk, hogy rendszeresen kinek a férje jár a kupiba. Volt, aki meglátott minket, és azért adott pár forintot, hogy el ne áruljuk a feleségének. Volt asszony, aki azért, hogy ha meglátjuk az urát, azonnal szóljunk neki. De mi az embert nem árultuk el a feleségének. Elbújtunk a kőkút melletti árokba, onnan figyeltük a kupiba érkezőket. Egyszer észrevettük, jön egy lovas kocsi. Amikor közelebb ért, leállt a mellékútra. Meg volt pakolva ládákkal. Nem tudtuk, mi lehet a ládákban. A gazda eloltotta a kocsilámpát, a lovakat kifogta, eléjük tett egy nagy szénás kosarat, ami messze árasztotta a jó szénaszagot, egy kicsit bóklászott még, aztán becsöngetett a kapun. Beengedték. Azt hittük egy félóra, és jön kifelé, de már éjfél körül is járhatott, és még semmi. Gondoltuk, na ez már iszik, mint a nyavalya, itt is fog aludni a lányoknál. A stráfkocsin rengeteg alma volt. Rögtön teleszedtük az ing- derékot, aztán irány haza. Mindenki elrejti valahol az almát, és találkozunk újra a kupi előtt. Én laktam legközelebb, így vissza is én értem leghamarabb. Megvártuk, míg mindannyian visszaérkezünk, megegyeztünk, mindenki egy-egy láda almát visz haza. A legbátrabb felugrott a kocsira, és leadogatta az almát. Még ezt hazavisszük, és többet nem, 65
