Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - LÖNNROT ÉS A KALEVALA - Domokos Péter: A Kalevala és a finn irodalom Magyarországon
lektlva művészi munkája és együttműködése magával ragadó, forró légkörű, pergő, látványos előadást eredményezett, s érzékelhető módon — még a finn nézők tudatából és szeme elől is — eltávolította azt a port, amely száz évnyi szünettelen emlegetés és hivatkozás után óhatatlanul is rátelepszik a kötelező olvasmánnyá tett (s épp ezért el nem olvasott), klasszikussá minősített (s a tömegek által éppen ezért mellőzött) minden nemzeti eposzra — szerte a világon. Másfél évtizeddel később — hasonló szellemben — ügyes tömörítéssel, szallemesen és látványosan állította, rendezte színre a finn eposzt a budapesti Állami Bábszínház is. A Kalevala, a bábműfaj s a törzsközönség igényének biztos ismeretében igen színvonalas, mértéktartó előadásban újabb és újabb rétegeket hódít meg a szampóépítő rokon nép és irodalma hívéül. Természetes, hogy a Kalevala mögött némiképp háttérbe szorult minden egyéb a finn folklórból. Bár néhány mesét már a múlt század ötvenes éveiben magyarra fordított az azóta elfeledett Kazinczy Gábor, bár századunk elején két kiadást is megélt Bán Aladár Kanteletar válogatása, újabban pedig Rácz Istváné is, s régóta nem kapható már a könyvesboltokban az 1969-ben megjelent „Férfiszülte leány” című kitűnő meseválogatás sem — együttesen sem keltettek a magyar kutatók és olvasók körében a Kalevaláét távolról megközelítő érdeklődést sem. Visszhangjuk is csekélynek mondható. Úgy gondolom, időszerű lenne önálló kötetek sorában bemutatni és külön is méltatni a teljes finn folklórt, s ideje lenne a Kalevala kérdésében is tovább lépnünk, és az esetleges ötödik vagy hatodik teljes magyar átültetés helyett az ún. „ősszövegek” közreadását kellene megfontolniuk kiadóinknak is, költőinknek is1®. Számos olyan jelentős költő és író akad a világirodalomban, akiknek jelentőségét csak az utókor ismeri föl, s akiket csupán a tizenkilencedik században formálódó irodalomtudomány fedez fel, s illeszt be utólag valamely nemzet irodalmának történetébe. Az érdekelt nép és nemzet is késve ismeri meg ilyképp saját irodalmának múltját, még nagyobb azonban az elcsúszás, az elmaradás az „importőrök”- nél, az átvevőknél, a távol élő és más nyelvű közösségeknél. Maga a megismerés, majd a közvetítés is időigényes! Ez a helyzet a finn—magyar irodalmi (pontosabban: szépirodalmi vagy műköltészeti) kapcsolatok esetében is. Ez az oka annak, hogy nem hogy Sajnovics korában, de még Reguly Antal finnországi útja idején sem eshetett szó pl. „a finn irodalom atyjáról, M. Agricoláról”, az első finnül író szerzőről; a finn nemzeti tudományok megteremtőjéről, a latinul író H. G. Porthanról, valamint a finn romantika legnagyobb költőjéről sem, a svédül író J. L. Runebergről. Csupán Hunfalvy Pál könyvében („Utazás a Balt-tenger vidékein, I—II., 1871) aki 1869-ben huzamosabb időt tölt Finnországban, áll össze először az említetteket is magába foglaló teljesebb tabló a finn irodalomról, de a legtöbbet még ő is E. Lönnrottal, M. A. Castrénnel és A. Ahlquisttal foglalkozik, akiket ma elsősorban mint tudósokat tartunk számon. De—meg sem említi még pl. A. Kivit,a finn nyelvű nemzeti irodalom első egyetemes jelentőségű alakját. A finn irodalom a svéd nyelvű költők (F. M. Franzén, E. Tegnér, J. L. Runeberg) bemutatásával 1867- ben debütál Magyarországon, de „Lea” című színműve révén 1876-ban már A. Kivi is megszólal magyarul1’. S ekkortól — kisebb-nagyobb szünetekkel, s olykor jelentős alkotók néha magyarázható, máskor érthetetlen kimaradásával — tulajdonképpen folyamatos Finnország irodalmának a jelenléte (fordítása is, ismertetése is) hazánkban. Áz érdem ebben elsősorban Budenz József tanítványaié18, majd utóbb e tanítványok tanítványaié. A korszak egyik legnagyobb teljesítménye Szinnyei Józsefnek ma is élvezettel és haszonnal forgatható műve 1882-ből, „Az ezer tó országa. Finnország.” A szeretettel és szakszerűen megírt terjedelmes irodalomtörténeti fejezet illusztrációként szolgáló bőséges szemelvényanyagával — világviszonylatban is — egyike az első finn irodalomtörténeteknek19. Bán Aladár több évtizedes gyümölcsöző munkája, „a rokonnépek kutatása a rokonszenvkeltés jegyében”2° is a múlt évszázad végén indul. Egyik jelentős eredménye a finn (és a többi finnugor, ill. szamojéd) nép irodalmát bemutató és jellemző impozáns tanulmánya 1911-ben a Heinrich Gusztáv szerkesztette Egyetemes Irodalomtörténet negyedik kötetébenS1. Kevesebben ismerik, s alig emlegetik már Finnország és a finn irodalom kitűnő ismerőjét s önzetlen barátját, a Nyíregyházán tevékenykedő Popini Albertet., „Finnország a XIX. században” című 1900-ban megjelent munkája, de főként J. Aho fordításai révén előkelő hely illetné meg a magyarországi fennológusok sorában. Szenzációként ható Linnankoski fordításával („Dal a tűzpiros virágról”) 1914-ben lép színre a finn próza legkiválóbb magyar tolmácsolója, N. Sebestyén Irén. Az ő tevékenysége mintegy zárja az első korszakot, teljességében átfogja a másodikat, s átnyúlik a harmadik periódusba is.22 Kulturális kapcsolataink második korszaka is gazdag eredményekben, adatokban, bár itt és ekkor már több a vitatható teljesítmény, időnként alacsonyabb az esztétikai mérce, napi politikai célok és érdekek is érvényesülnek olykor, dilettánsok is szóhoz jutnak, s a gazdag éveket — ellenkező előjellel — hallgatag, idegenkedő esztendők követik. — Talán nem érdemes külön-külön is tagolni e felsorolás tételeit, inkább a maradandó, a ma is vállalható eredmények érdemelnek figyelmet! 1926-ban lát napvilágot Bán Aladár tollából az első23 (s öt évtizeden át egyetlen) önálló kötetként kiadott finn irodalomtörténet, amely — sajnos — csupán néhány aktuális magyar vonatkozással megtoldott kivonata O. A. Kallio jóval korábban megjelent munkájának. Tájékoztatóként, eligazítóként azonban megfelelt, igen sokan merítették ebből a könyvecskéből első ismereteiket a finn irodalomról. A harmincas években — elsősorban N. Sebestyén Irénnek köszönhetően — Magyarországon az 48
