Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - LÖNNROT ÉS A KALEVALA - Ittzés Mihály: Vejnemöjnen muzsikál: Kodály és a Kalevala
(A Menyasszony búcsúzó látszólag idegen testként helyezkedik el a mari népdalok között. A szövegeket vizsgálva azonban szinte kis szvitté formálódik a Bicinia utolsó néhány darabja a tudatos zeneszerzői dramaturgia jóvoltából: a megelőző dalok az ifjúságról, a szerelemről szólnak. A menyasszony búcsúzó éneke után — a gyűjtemény utolsó darabjaként — az idegen földre férjhez adott asszony keservét, hazavágyódását dalolja ki egy pentatonikus cseremisz melódia. — A finnugor zene és költészet keleti és északi hajtása a messzire szakadt rokon nép zeneszerzőjének alkotásában találkozik a nyugati kultúra többszólamúságával, és válik egységes hagyományőrző kompozícióvá!) Kodály Zoltán legnagyobb szabású Kalevala-darabjával visszakanyarodunk a „veszendő vég időkhöz” és Vejnemöjnen mágikus erejű dalához, hárfájához. Eősze László írja Kodály Zoltán életének krónikájában 1944 késő őszéről szólva: „Eddig másokat mentett-mentesített [. .. ] segített, akin csak tudott. Most már magát - magukat kell mentenie. Vejnemöjnent hívja segítségül, a Kalevala mindenható varázslóját, aki zenéjével csodákat tudott véghezvinni: hárfa-vagy zongorakíséretes női kart ír Vejnemöjnen muzsikál címmel.” Az orfeuszi csoda, a világméretű örömünnep különös látomás az alkotó részéről a szorongattatás idején. A természet jó, rendjébe, az emberségbe vetett hit szép művészi kifejezése. Akárcsak a többi Kalevala-darabban, a szöveg itt is elszakad tulajdonképpen az eredeti regebeli eseménysortól, és általánosabb, szimbolikusabb jelentést kap. A finn eposz akkor érkezik el a mindenkiben bámulatot keltő muzsikálás epizódjához, amikor arról van szó, hogy Vejnemöjnen hárfája a szampóért folytatott tengeri harc során odavész, és még a csodakovács által készített gereblyével sem tudnak a nagy víz medrében nyomára akadni. Ekkor készít a „komoly öreg” új hárfát egy nyírfából és leányhajjal fel is húrozza. Ennek az új zeneszerszámnak a készítéséről és „felavatásáról” szól a Kalevala 44. éneke. Természetesen itt is a Vikár Béla fordította magyar változat a kórusmű szövegének forrása. Kodály azonban megjegyzi még a partitúra-kiadásban, hogy „eredeti dallamok alapján”. Ezeket a dallamokat és a hozzájuk társított szövegeket az Iskolai énekgyűjtemény 1944-ben megjelent (de a korábbi években szerkesztett) II. kötetében is közölte; mégpedig ugyanabban a beethoveni kéttriós formára vagy rondóra emlékeztető (A—B—A—B—A) szerkezetben, ahogy azt a kórusdarabban halljuk. A dallamok forrása ezúttal is a Launis-gyűjtemény: a keretdallam az 1930-as Karjalan Runot 598., a közjáték -téma az 1910-ben megjelent Inkerin Runot 371. száma —, amint arról Kodály jegyzete tudósít. A nyugodtabb menetű 5/4-es és a fürgébb, 2/4-es ütempárokat használó dallamhoz a szöveget a kiválasztott fejezet viszonylag nagy területéről válogatta össze, egy helyütt még a sorrendet is felcserélve. A kórusmű szövegét teljes terjedelmében idézzük, megadva az eredeti sorszámokat; a változtatásokat is feltüntetjük; s végül megadjuk a zenei anyag jellegét is. ujj i-it r lúg rt 39
