Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - MŰVÉSZET - Zsellér Jenő: Az átlényegülés festője: beszélgetés Tóth Menyhért festőművészről Németh Lajos művészettörténésszel
Visszagondolva fejlődésére — bár én nem foglalkoztam vele olyan tudományosan, mint kollégáim közül néhányan, de kiállításait végignéztem, és nála is láttam egy-két alkalommal munkáit — a két világháború közötti periódusban, vagyis az induláskor, nagyon tehetségesnek indult, de az akkori művei kicsit népéletképszerűek, mondhatnám úgy is: karikírozottak. Ezekkel még nem tartozik a fővonalba. Akkor vált nagy művésszé, amikor a fővárosból visszakerült falujába, Miskére, és elkezdte fejsorozatát, amikor kialakította sajátos technikáját. Ezek művészetének olyan szakaszai, amelyeket már nem lehet vonulatba helyezni, iskolához kapcsolni. A korábbi munkáit ugyanis lehetne, aszerint, hogy hogyan is viszonyul pl. az ún. képírókhoz, a harmincas évek tendenciáihoz. A későbbi művei már igazán jellegzetesek, és főleg az az érdekes, amit akkor színben és faktúrában csinált! Én azt tartottam nála igazán úttörő jellegűnek. Ez teljesen kívül állt az akkori haladó, progresszív irányzatokon. Egészen más oldalról közelített. Hiszen, akkor nálunk a fő kérdés: az európai izmusok hazai honosítása, az európai és a magyar tradíció összekötése volt. A negyvenes évek művészetére gondolok, amit leegyszerűsítve, az Európai Iskola fémjelez. Neki ehhez semmi köze nem volt. Ugyanakkor, az alföldi iskola utóéletéhez — amelyet abban az időben Kohán képviselt, hiszen a többiek már lezárt életművek, vagy még nagyon kezdők voltak —, legfeljebb csak tematikájában kapcsolódott. Valami egyéni dolgot kezdett el: azt avaskos anyagszerűséget, ami olyan érdekes ebben a periódusban és a későbbi műveiben is. — Ezek szerint Tóth Menyhért ebben a korszakában valami újat alkotott a festészet területén, tekinthetjük neátn festészeti nyelvújítónak? — Igen. Ha az előbb azt mondta, hogy nála a szín és a faktúra egyet jelentett, akkor ez volt az, amiben ő igazán magára talált! Már szinte nem is festette képeit, hanem modellálta azokat. Állandóan újabb és újabb réteget vitt fel rájuk. Ebben az értelemben volt nyelvújító. Ez a tény érdekes módon érintkezik az európai művészet néhány XX. századi irányzatával, közelebbről az ún. fakturális irányzatokkal, anélkül azonban, hogy valamilyen köze lenne hozzájuk, hallott volna róluk, vagy látott volna közülük néhány ilyen alkotást. Fautrier-re gondolok, vagy azokra a művészekre, akik a század negyvenes éveitől kezdve csakugyan az anyagra, a pigmentre, a textúrára is tudtak jelentéseket ruházni. Ez ugyan csírájában volt már a magyar piktúrában is, tehát voltak ennek előzményei, de szinte mindent, a egész festői jelentésbázist erre építeni —, ez volt Tóth Menyhért igazi újítása! — Hogyan látja Tóth Menyhértet mint rajzolót? Azért fontos ez a kérdés, mert tudtommal ezen a ponton jelentősen megoszlanak róla a vélemények. — Nem látok lényegi különbséget a festett képei és az egyedi rajzai között. A rajzok között talán van olyan, amelyik köthető mondjuk Szabó Vladimírhoz, vagy esetleg máshoz. A jó rajzaiban ugyanazt érzem, mint festészetében. Hiszen fakturális piktú- rájában is rengeteg rajzos elem található. Itt nem a művek rajzos kontúrjaira, hanem azok tulajdonképpeni megformálására gondolok. Ahogy cirkulárisán festette képeit — szinte mindig spiráljellegű felfogásban —, ott a faktúra sokszor a vonalból alakult ki. Tehát, ugyanúgy elemezhetném az elvben nem kompozíciós hálóra és vonalrendszerre épülő képeit is a vonal, az ecsettel festett vonal szempontjából. Szóval, nem érzek különbséget. Ritka homogén életmű az övé! Ezen belül nem hiszem, hogy a technika vagy a műfaj döntő lenne. — Ön szerint mennyire hatja át Tóth Menyhért művészetét a magyar karakter ábrázolására irányuló törekvés? — Jelentősen. Hiszen, éppen abban a már említett korai korszakában, amikor egy kicsit folklorisztikusan is törekedett erre, ez egyértelmű volt. Később pedig főleg 78
