Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - Pelle János: Próbaidő: elbeszélés
,, . . . Öljön meg, mondta Hermina néni, miért nem öl meg? Isten a tudója, mióta várom, hogy meghaljak, csak tengődöm, miért nem vágja el a torkom? Vagy mit tudom én, hozzon tablettákat, ha fél a vértől, beveszem, és senki nem gyanakszik majd magára, engem már nem boncolnak fel.” Iszonyatos hallgatni a szerencsétlent. De hiába szánom, mégiscsak azt várom, hogy meghaljon. Csak addig éljen, míg a szerződés jogerőre emelkedésétől számított hat hónap eltelik— rettenetes ez az intézményesített hullarablás! Egyre nehezebben bírom szegényt. Napjában kétszer-háromszor is könyörög, hogy végezzek vele. S ami a legszörnyűbb: legutóbb azon kaptam magam, hogy tényleg fontolóra veszek egy gyilkosságot. Hogy süllyedhettem idáig? Különben Hermina néni aranyos teremtés. Örült, hogy megszereztem számára a járadékot, bár annak a hasznát én látom. (Látod? Egy ilyen apró aljasságot már föl sem veszek, majd hogy nem hencegek vele!) Hermina néni, ha éppen nem akarja megölni magát a kezem által, a múltról mesél. Képzeld, tizenhét éves volt a millenium idején! Elmondta, hogy három nővére volt, a mindegyikük egy bérházat kapott hozományként az apjától. Ő 1901-ben (!) ment férjhez, s költözött ebbe a Visegrádi utcai házba. Sok gondja volt a lakókkal avilágháború és az infláció idején, mert nem lehetett kitenni őket akkor sem, ha nem fizettek. Megkérdeztem, hogy mi lett a családjával, de mindenki meghalt már, csak egy unokaöccse él Dél-Amerikában. A lányát, aki Lausanne-ból azokat a könyveket hozta, Auschwitzban pusztították el, a férje fiatalon belehalt egy későn felismert vakbélgyulladásba. Más családtagjai közül néhány emigrált, de már ők sem élnek, a többségüket pedig deportálták. Kimerítő végighallgatni ennyi tragédiát, különösen akkor, ha az ember tudja, hogy az utolsó felvonás végén neki kell leereszteni a függönyt. Ida néni bezzeg nem ilyen elesett, hanem csupa ambíció és vitalitás. Ma délelőtt, Szabadság-hegyi villalakásában személyesen is megismertem a szerzőmet. Valóságos bakfis az eltartottamhoz képest: hetvenhárom éves, a lánya lehetne. Mikor először megláttam, azt hittem, hogy káprázik a szemem. Fel voltam készülve egy újabb roskatag öregasszonyra, ehelyett egy ruganyos járású, szőke parókás hölgy fogadott, lastex- nadrágban, dekoltált pulóverben. Itallal kínált, s barátságosan érdeklődött, hogyhogy haladok a szerkesztéssel. Elmesélte, hogy bakfis kora óta ír, s számos műve vár kiadóra. Eddig csak azért nem publikált, mert felejthetetlen emlékű férje nem járult hozzá; de most szabad előtte a pálya. Megkockáztattam a kérdést, hogy mennyi az igazság abban, amit leírt, s erre elpirult. Öntudatos művész, aki nem hagyja magát sarokba szorítani. Csak annyit árult el, hogy afőszereplőt élő alakról mintázta, s Irén voltaképpen ő maga. Annak bizonyítására, hogy nem túlzott, amikor hősnőjét szőke, pompás alakú nőként festette le, mutatott is egy fényképet, mely őt ábrázolta, huszonegy éves korában. Távozás előtt megígértem neki, hogy ha valami problémám lesz a kézirattal, feltétlenül jelentkezem nála. Nyomdába adás előtt látni akarja, s ha addig nem, akkor viszontlátjuk egymást. Nem vagy féltékeny?” „Vége van a kirándulásnak. Hazainduinak az ifik, várja őket a gyár és a munka. Irén és Ottó már a szeminárium alatt egymás mellett ültek, úgy hallgatták az előadót. Most pedig egymás mellett bandukolnak az erdőben, a többiek után. Már néhány tréfát is elsütöttek róluk! — Csak ei ne tévedjetek! — Siess haza, vár az asszony és a gyerekek! (Ezt Ottónak mondták, holott nem is volt házasember!) — Vigyázz, elmondjuk a férjednek, hogy kéz a kézben sétálsz az erdőben! (Ezt meg Irénnek mondták, pedig ő sem ment még férjhez.) — Mondja, Irénke, maga mindig ilyen komoly? 14
