Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 11. szám - SZEMLE - Orosz László: Helyünk a világban - Árnyak nyomában: Keresztury Dezső tanulmányai: [könyvismertetés]
SZEMLE HELYÜNK A VILÁGBAN — ÁRNYAK NYOMÁBAN Keresztury Dezső tanulmányai Mindkét kötet 1984-es évszámmal jelent meg az év végén, illetve 1985 elején, a Helyünk világban a Szépirodalmi Kiadónál, az Árnyak nyomában a Magvetőnél. Az első, amely Keresztury azonos címmel 1946-ban kiadott kötetének jelentősen bővített változata, főként művelődéstörténeti és művelődéspolitikai tanulmányokat tartalmaz; a második színikritikákat, színházzal kapcsolatos írásokat. Tárgya szerint tehát—úgy tűnik — az első tágabb, a második szűkebb szemhatárt kínál. Ez azonban csak látszat. Kereszturynak mindig az egészen, az európai látókörben szemlélt és vizsgált magyar kultúrán van rajta a szeme: akkor is, amikor arra keresi a feleletet, mit tudunk felmutatni magunkból, sajátos értékeinkből a környező világnak, akkor is, amikor - akár egyetlen előadás kapcsán - színházi kultúránk helyzetét vizsgálja. „A magyarságot még nehéz történelme folyamán is ritkán forgatták meg a mi életünkben lejátszódottakhoz hasonló örvénylések: ép nyelvérzéke megzavarodott, nemzeti azonosságtudata, jelleméről kiformálódott szemlélete, céltudata tétova lett”-írta 1979-ben, Sinkovitsjmrét bemutató portréjának összegezésében /Árnyak nyomában, 542./ . Ez a felismerés, ez az élmény Keresztury egész munkásságának meghatározó és egyre erősebbé váló motívuma. Gyakran s teljes egyetértéssel idézi Batsányit: „A theátrum a nemzeti nyelv és karakter iskolája.” Természetesen nemcsak a színház, hanem az irodalom, a zene, a képzőművészet is: a nemzeti kultúra egésze. A Kereszturytól vállalt feladatok nagyobb összefüggésében a nemzeti nyelv is kiterjedtebb jelentéssel bír: a kifejezőeszközöknek a magyarságra jellemző, a nemzeti tudatot tükröztető ösz- szességét, rendszerét érti rajta. Mi a magyar? — írja címként a Helyünk a világban egyik ciklusának tanulmányai fölé. Legállandóbb gondja erre a kérdésre feleletet találni.De tegyük hozzá rögtön: a nemzeti jelleget nem a világtól, a többi néptől való elkülönítés szándékával, hanem éppen az összhang, a népek nagy családjában való hely megtalálásának igényével keresi. „A legfőbb feladat, ami előttünk áll, ma is az, hogy 'egy népet mentsünk meg az emberiség számára!’ ” - írja az 1940-es években, e felismerés és célkitűzés legnagyobb hatású megfogalmazóját,Széchenyit idézve /Helyünk a világban 63./5 Magyarország megismerése című, 1945-46- ban írt tanulmányában, hatalmas tényanyagot felvonultatva, Keresztury arra a megalapozott következtetésre jut, hogy „a magyarság alig valamit tudott közölni a világgal léte és öntudata döntő problémáiból s szellemének nagy alkotásaiból” /Helyünk a világban. 27./ A Nyugat „nem a szellem, hanem az etnikum síkján”, „a szokásokban, temperamentumokban” keresi kultúránk sajátos jegyeit (Uo. 28.). Romantikusan színezett kép alakult ki a velünk rokonszenvező európai közvéleményben is a keleties színezetű, kissé egzotikus „festői Magyarország”-ról. Ez a kép sok tekintetben zavaróan hat vissza saját nemzeti tudatunkra is. A Helyünk a világban címadó tanulmányának tengelyében a „Kelet vagy Nyugat?” kérdés áll. Talán nem szükségtelen említenem, hogy nem az utóbbi évtizedekben kialakult politikai értelemben szerepel az alternatíva két tagja. Keresztury a magyar történelem és művelődéstörténet meg- vallatásával arra az aligha cáfolható eredményre jut: „A régiségben nem ismerünk egyetlen jelentékeny magyart sem,aki az Európával való szellemi szolidaritást megtagadta volna” (Helyünk a világban 53./. Kultúránk európai gyökereit, nyugati orientációját bizonyítja a kötet több más tanulmányával is (Klasszikus álmok, Mária siralmáról, A Bibliotheca Corviniana hazai darabjainak kiállítása elé, Pannonhalma). Nem téveszti azonban szem elől, hogy a „Kelet” a „Nyugat” ellentéteként koronként, alkalmilag mennyi pozitív tartalmat hordozhatott: rous- seau-i kultúrakritikát éppúgy, mint a külsődleges Nyugat-majmolás, a „civilizációs dandység” elutasítását, vagy épp a nép világa, költészete, művészete felé forduló érdeklődést. Végül is dialektikus ellentétpárnak látja a magas kultúraként felfogott „Nyugat”-ot és az ez alatti és előtti rétegekből feltörő, termékenyítő forrásként jelentkező „Kelet”-et, rámutatva arra is, hogy ez a diaietika Európa nagy népeinek, a franciáknak, angoloknak, oroszoknak kultúrájában is hasonlóképpen jelentkezik. E dialektikában Keresztury jogosan óv a „Kelet” oldalán tapasztalható ingoványos területektől, irracionális elképzelésektől, népi misztikától. Mintha azonban kissé le is fokozná ezt az oldalt. Más tanulmányaiban bőven találunk rá példát, hogy enohacsak árnyalatnyi szemléleti egyoldalúságát korrigálja. így például Reinhardt1911-esBánk bán-rendezésének sikertelenségét magyarázva ezt írja: „De aligha lehetett volna mást várni: a dráma egész világa, emberi és erkölcsi eszménye, jellem - és sorsfelfogása, nyelve és szerkezete, vagyis ennek a drámának minden lényeges eleme annyira magyar, hogy csak a magyarság mélyebb és Jiívebb ismerője találhatja meg igazi értékeit” (Árnyak nyomában, 463.). Végül is arra, hogy a „Kelet-Nyugat” dialektikában mi 91
