Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 11. szám - MŰHELY - Fehér Zoltán: Csicsija babája: egy kétnyelvű falu gyermekfolklórjának szerepe a népi nevelési gyakorlatban
Az elméleti okoskodás helyett nézzük meg, mit tapasztaltam Bátyán a legutóbbi években. Egy nyári este későn értünk haza feleségemmel a kapálásból. Kisebbik lányom örömmel fogadott bennünket, s boldogan újságolta, néprajzi gyűjtést végzett. A szomszédban egyedül hagyott 6 éves kisfiú énekelgetni kezdett, majd improvizált „dalban” mondta el a világnak azokat az eseményeket, amelyekre szívesen emlékezett. Ildi lányom pedig a kerítés tövében észrevétlenül lejegyzett e megismételhetetlen produkcióból valami keveset. íme: Holnap a születésnapom vót, És kaptam szép kabátot, Bezártam anyut a vécébe, Kiabált, hogy „papa”. És kaptam kabátot, Úján szép csillogót. És hozott apu körtét. Mer nekünk jó... Egy csúfoló keletkezésének magam is szem- és fültanúja voltam. Az eset, mintha a „kollektív alkotás” létrejöttének korábbi elképzelését illusztrálná. Az általános iskolából hazatérő „délelőttösök” közül valamelyik a teremre váró „délutánosok” bosszantására elkezdte kiabálni: „Nem szeretnék délután!” A „frappáns” szöveg pillanatok alatt felvette határozott ritmusát, és a negyedik-ötödik együtt üvöltéskor már így hangzott. Kerülnek azonban a bátyai gyerekek szájára olyan újabb folklóralkotások is, amelyek az egészséges, bár néha szabadszájú, de mindenkor természetes gyermekköltészet helyett valami megnyomorított lelkú'ségről tanúskodó bárgyú, sokszor morbid rigmusokat jelentenek. Az én apám rendőr, Utcasarkon áll, Ha meglát egy bolhát, Rögtön bekakál, Mondom neki: csitt, Várjon egy kicsit, Mindjárt hozom a bidlit. Erről a kiolvasóról meg a többi hasonlóról is feltételezhető, hogy városi eredetű, s valami elferdült ízlésű felnőtt „alkotása”. Papa, mama focizik. Mondd meg te: Hány gólt rúgott be? Mi lesz a népi mondókából? Pesten jártam iskolába, Jól nevelt apám, Azt hitte, hogy lesz belőlem Tenkes kapitány. Lett belőlem Buga Jakab, Vécépucoló, Akire jut a százkettő, Az lesz a humó. A kezdés megint ismerős, de a folytatás ... Volt egyszer egy gumi, gumi kis törpe, Annak volt egy gumi, gumi ruhája, Mondd meg te, Hány szám volt a Gumi, gumi kis törpének a Gumi, gumi ruháján S végül a krimi: verbálagresszió, szadizmus ... Baba ül a székbe, Kalács a kezébe, Kértem tőle nem adott, Hasba rúgtam, nyafogott. Behoztam a baltát, Levágtam a nyakát Becsavartam lepedőbe, Elvittem a temetőbe Kérdezték, hogy mi van benne, Döglött Zsuzsika. Mennyire igaz Kodály megállapítása: „A rossz ízlés rohamosan terjed. Ez a művészetben nem olyan ártatlan, mint teszem azt, az öltözködésben.” Az értékes gyermekfolklór „a gyermek elveszett paradicsoma” lenne? Fájó nosztalgiával kell mondanunk Kodállyal: „Csak mi, falun felnőtt gyerekek tudjuk, mit adott nekünk egész életre a játékos zöld mező”? Ma már a falusi gyerek is „az utcai zene hulladékát szedi fel”? Kétségtelen, hogy Bátyán az énekes-táncos és népi sportjátékok 30 éve kihaltak. A gyermekek idejét teljesen lekötő iskola nem ad lehetőséget spontán játszadozásra. A társas és egyszemélyes mondó- kák közül egyre inkább az „underground” kerül előtérbe. Elsődleges állapotukban élnek viszont a dajkarímek, de azokat ma már csak a nagyszülők mondogatják unokáiknak. A fiatal szülők nem ismerik a nemzedékeken át kialakult hagyományos formákat. Vagy maguk rögtönöznek, vagy — s ez új jelenség, s pedagógiai propagandánk eredménye — népköltési gyűjteményekből tanulnak. Erre a családi alapra épülve a gyermek személyiségének fejlődésében igen sokat jelent az óvodai és az iskolai énektanítás, amely ugyanebből a forrásból fakad, s remélem, „második kultúraként” jelen lesz egész életében. 83
