Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 11. szám - MŰHELY - Fehér Zoltán: Csicsija babája: egy kétnyelvű falu gyermekfolklórjának szerepe a népi nevelési gyakorlatban
Társas mondókák — Beilleszkedés a társadalomba „Ameddig a gyermek csak azért utánoz — írja Gross —, hogy utánozzon, testileg rendkívül sokat, tanul, és közben természetszerűleg egész sor fizikai képességre tesz szert, de a szellem oly szükséges elaszticitását, alkalmazkodóképességét és könnyed mozgékonyságát mégis elsősorban akkor éri el, ha a külsődleges utánzási aktuson felülemelkedve a léleknek olyan fokú vándorlási kedvéig emelkedik fel, amelynek segítségével azonosul példaképével.” A gyermek éntudatának kialakulását segíti a gyermektársadalomban szokásos csúfolok ismételgetése („én nem az vagyok”) és elszenvedése („én az vagyok”). Anka, cepanka, Ubulasi opanka (Ánka, ászokfa, felvette a bocskorát) Marcsa teheneket hajcsa, Ha nem hajcsa leteszi, Piszkaiéval kergeti. Guszti, fáj a fogam, húzd ki! Feri, feferi, kutya farkát tekeri! Míg anyjuk a mosószéken sulykolta a ruhát, a kislányok nem messze tőlük a folyóvízben habosra pacskolták a vizet, s már abban vetélkedtek, ki a jobb gazdasszony. Cij beleji kruv? (Kinek fehérebb a kenyere?) A gyermekköltészet gazdag utánzásokban, hisz a gyermek tanulásának is az utánzás a legfontosabb módja. Gross értelmező utánzásnak nevezi a gyermekfolklórnak azt a jelenségét, „mely az értelmetlen zajnak bizonyos értelmet tulajdonít.” A kiskutya így ugat: Gyün, gyün! A nagy: Hun? Hun? A vadgalamb kukoricát emleget: Kukruza, kukruza A kalocsai meg a bátyai harang szavának értelmezése a két település gazdasági helyzetének elismerését is tükrözte: Mit mondott a kalocsai nagyharang? Búza kenyér jó Hogy válaszolt rá a bátyai kisharang? Akármilyen csak legyen A csúfolás a vele járó kinevetés és kirekesztés a közösség legkegyetlenebb büntetése. A felnőttek illemszabályaival való azonosulás jele, hogy az azok ellen vétőket csúfolással szégyenítik meg. Csúfoló mondóka jár a szellentőnek, a szeméremsértőnek (kilátszik a kislány bugyija, vagy meztelenül kapna; rajta valakit): Messze van a Budapest, Mégis ide látszik Gulisavac vrabac! (Meztelen veréb!) A csúffátevő kiolvasóval azt a társukat nevetik ki a többiek, akire az utolsó szótag jut. Ez a kinevetés már nem olyan kirekesztő jellegű, mint az előbbi, hisz újból meg újból megismétlik, s közben a gyerekek megtanulják, hogy a többiek kedvéért kisebb kellemetlenséget el kell tőlük viselni. Gyakorolják alkalmazkodó- és tűrőképességüket. A következő mondókánk úgy kezdődik, mint magyar rokonai a „hajdú” szó azonban a hasonló hangzású rác „hajde”-vel helyettesítődik, s innen az egész rácul szól. Egyedem, begyedem, tenger tánc, Hajde sogor na duvan Popaci si dance, Sarlice, buklice, Tebe pasje guzice (Egyedem ... Gyere sógor dohányért,...(?) Tied a kutya segge) Elmöntem én kiskertömbe szőlőt szödögetni Arra mönt az öregapám jól mögveregetni Sej, duda lencse, barna mönyecske Ne mönj oda mer forog a kecske A kecskének négy lába van ötödik a farka Farka alatt dudogója orrod a gyugója Szükségszerűen kialakult a csúfolódás elhárításának módja: Aki mondja másnak, Az mondja magának A vitatkozók közt igazságot egy harmadik kiolvasóval oszt: Hasov, motika, Ti si pasje guzica (Ásó, kapa, te vagy a kutya segge) A gyermektársadalom kis közösségei tehát mondókákkal formalizálták kapcsolataikat, s ezekkel oldották meg konfliktusaiknak egy részét is. A verekedőket így választották el: 81
