Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 11. szám - MŰHELY - Fehér Zoltán: Csicsija babája: egy kétnyelvű falu gyermekfolklórjának szerepe a népi nevelési gyakorlatban
FEHÉR ZOLTÁN CSICSIJA BABÁJA (Egy kétnyelvű falu gyermekfolklórjának szerepe a népi nevelési gyakorlatban) Találkozás a gyerekköltészettel Május van, a paprikaültetés ideje. Aki a faluban mozogni bír, az most a határban dolgozik. Még a magamfajta tanítóember is lelkiismeretfurdalást érez ilyenkor, hogy lukaló helyett a tollat forgatja. Az imént azt hittem, egyedül vagyok itthon a szomszédok közül, de lám, tévedtem. íróasztalom mellől fölkelve ugyanis látom nyitott ablakomból, hogy az utca túlsó felén, a ház előtti parton ül Kupusz bácsi, s a Marosék hétéves kislányát szórakoztatja. Szórakoztatja? Dúdolgat neki, s közben vonalakat húzgál a földön egy fadarabkával. Á következő percben már én is ott guggolok mellette. Gyűjtök. Fát vágok, fát, De micsoda fát, Régi rekettyén, Gyere velem vers, Én is megyek vers, Fogadjunk egy liter borba, Huszonkettő ez. Az ősköltészet alliterációit felvillantó csodálatos „favágás” valószínűleg szimbolikus jelentést rejt. A metrum szótagokat tartalmazó lüktetéseinek száma valóban huszonkettő. Ebben a nyilvánvaló pedagógiai szituációban a felnőtt „játékos formában” számolni „tanította” a gondjaira bízott gyereket (húszasnál valamivel nagyobb „számkörben”.). Nyilván Kupusz bácsit is így tanította nagyapja számolni (meg még egyre-másra). Az énekes-verses mondókával felkeltette a gyermek érdeklődését, csodálkozását: motiválta. Utánzásra késztette, fejlesztette metrumérzékét, szöveg- és dallammemóriáját, esztétikai érzékét, gyakorlásra és ellenőrzésre serkentette. Jutka valóban nem győzi számolni a vonalkákat: huszonkettő-e valamennyi. Én sem megyek az öreggel „vers” (vagyis versenyezni), inkább megkérdezem: — Tud még ilyet, Pali bácsi?- Add ide a kezed, Jutka! — mondja feleletül a szomszéd. Teszek bele egy fűszálat, szorítsd össze a markodba! Már recitálja is: Csicsingyere, kalangyere, Kinél van az aranygyűrű, Itt csörög, itt pörög, Itt tartozik ki. Ötször ismétli, közben pedig föl-fölnyitja azt az ujjacskát, amelyikre az utolsó szótag jut, míg föltűnik a zöld fűszáilá változott „aranygyűrű” a kislány tenyerében. Jutka végül nagyot kacag, s az ismétlést kéri. A gyermekköltészetnek efféle természetes funkcióban való tettenérése egyre ritkább. Azt hiszem, ma már csak falun élő gyűjtőnek adatik meg. Az élményből hipotézisként máris megfogalmaztam magamban: Bátyán a mondókák még elsődleges állapotukban élnek, vagyis nemcsak a gyűjtő kedvéért idézik föl őket. (Hipotézisemet később az alapos gyermekfolklór-gyűjtés többé-kevésbé igazolta.) Aztán jellemző bátyai jelenségnek tartom azt is, hogy a magyar—rác kétnyelvű Kupusz Pál a csak magyarul beszélő Maros Juditnak archaikus magyar nyelvű kötött szöveget mondogat. A mondóka eredetéről az „adatközlő” mit sem tudott, de azt határozottan állította, hogy nem az iskolában tanulta, és persze nem is könyvből. Dajkarímek — Altatódalok — Az anyanyelvtanulás kezdete Köztudomású ma már, hogy a tradicionális paraszttársadalmakban a beszélt és az énekelt anyanyelv elsajátítása egyidőben, párhuzamosan történt. A csecsemő első zenei élményeit az anya vagy a dajka 77
