Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 11. szám - Kunszabó Ferenc: "Szállásainkon éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt": részlet egy készülő dokumentum-regényből
főt kapcsolta ki a bosszúálló önkény. Ezért a rangban következőn, anyánkon volt a sor. Vette az ünnepi barhét ruhát, fekete kötőt, kendőt kötött, s nekiindult. Mire az ünnep elmúlt (ezen a Húsvét hétfőn egyet se locsolkodtam), összeszedte a szükséges tudnivalókat, s megindította a megindítandókat. Kedden reggel jött apám három jó barátja, volt cselédtársa, s mutatták a nyilatkozatot, melyik szerint apám mindig baloldali érzelmű volt, nem szerette a németeket, várta a szovjet csapatokat, pártnak soha tagja nem volt, a munkásokkal pedig sohasem mint főnök, hanem mint egyenlő társ bánt, s ha csak lehetett, megvédte őket. Az ívet a központ minden egyes volt dolgozója aláírta, s három barátunk most indult vele a szovjet városparancsnokságra, onnan pedig a kommunista pártszervezethez és a rendőrségre. Anyánk sírt, köszönte, majd elindult Nyírbéltek—Nagyaszos pusztára, apám előző szolgálati helyére, hogy ott is kérje a volt cselédtársak segítségét. Onnan harmadnap ért be az aláírt nyilatkozat, ám anyánk még nem ért vissza Pestről, ami nem volt csuda az akkori közlekedési viszonyok mellett, mikor megtudtuk, hogy a rendőrségen mindkettőt összetépték, s „tömör marxizmussal”, azaz, gumibottal fenyegették meg a delegációkat. .. Anyánk azt az ösvényt taposta leginkább, hogy apánkat vigyék be Nyíregyházára, hogy tudniillik kivonja a személyes bosszú hatóköréből. Rövid úton közölték vele, hogy nem viszik sehova, itt helyben is agyon tudják verni, s ha anyánk sokat tüsténkedik, ő is mellé kerülhet! Családunk nem volt vallásos. Istenben hittünk, de a formalitásokat nemigen tartottuk, hanem a fenti közlés után hazajőve édesanyánk kézenfogott bennünket, leborultunk édesapánk karszéke köré, úgy imádkoztunk. Pontosabban szólva, imádkozott anyánk, mi pedig Pista bátyámmal bőgve zokogtunk a ránkszakadó iszonyatban. Anyánk nem sírt — akkor már nem. Mert akkor már olyan nagy volt a veszély, s annyira az ő vállára nehezedett minden teher, hogy nem engedhette meg magának. Még aznap este indult újra Pestre — és ötödnap kora reggel tért meg, vele Mándi Ivánné méltóságos asszony, ki is hozott egy orosz és magyar nyelven megírt papírt, hogy családjuk a férj zsidó származása miatt üldöztetést szenvedett 1942-től, 44 március 19-től pedig bujkálniok kellett, ami alatt Mándi Iván egészsége megrendült. Ez a papír szükségeltetett ahhoz, hogy a született bárónőt, a nyírbátori nagybirtokos feleségét ne fasisztázhassák le. Nem is tették. Nagy tisztelettel fogadták a városparancsnokságon — és édesapánk előbb ért haza, mint ők édesanyánkkal. Hamar sikerített tojásos galuska volt az ebéd, gyenge salátával, amit én vágtam a kertben és mostam meg a kútnál különös gonddal, mert hiszen kivételes ünnepi alkalomra készült. Könnyed, de kicsit talán könnyedéskedő beszélgetésre emlékszem. Szóba se került az ok, ami miatt volt földesurunk felesége asztalunkat megtisztelte. Előjöttek viszont kellemes, sőt, vidám történetek a régi szép időkből, jó termések, nagy szüretek emlékei. A bárónőt anyám kísérte vissza Pestre, mert úrinő létére mégsem vághatott neki az akkor több napig tartó, viszontagságos útnak. Apámnak illett volna mennie, de ő, a kiállott kínzások miatt, meglehetősen gyenge volt. A bárónő megfogta a kezét, de felénk, gyerekek felé fordult: Legyetek olyan kiváló emberek, mint édesapátok! — Aztán, már közvetlenül hozzá intézve szavait: Költözzenek el, Gergő! Mert ezek amíg hatalmon vannak, nem fogják megbocsátani, hogy most kikerült a karmaik közül. S ki tudja, meddig maradnak hatalmon?! Nem maradtak sokáig. A rendőrparancsnok például, ha jól emlékszem, már elköltözésünk idején, 1946 februárjában újra banktisztviselő volt valahol Nyíregyházán, nyomozói pedig, a hírhedt bátori „nyomorékgyártó brigád” tagjai jórészt leváltva, elbocsátva, vád alá helyezve, maradékuk pedig, a rettegett Rézműves fiúk, 1947 nya30
