Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 11. szám - Kunszabó Ferenc: "Szállásainkon éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt": részlet egy készülő dokumentum-regényből

sági tag nagygazda, és szipolyozta a szegényeket a felszabadulás előtt, nem lehetne most, a szovjet elvtársak segítségével kipöccinteni funkciójából? A tisztek ilyenkor mindig megkérdezték: Fasiszta az illető? „Nem, az azért nem mondható.” „Akkor birkózzatok meg ti vele!” — mondták a szovjetek, s részükről az ügy el volt intézve, legfeljebb még hozzátették: „Majd akkor szóljatok, hogyha a Vörös Hadsereg vagy a Szovjetunió ellen fejt ki aknamunkát.”

Ez tisztességes be nem avatkozási politika volt, s teret nyitott ahhoz, hogy mi, szegények, politikai harcban győzzük meg, vagy ha kell, győzzük le ellenfeleinket. Hanem ezt több régi, s még több friss baloldali ember sajátos módon értelmezte. Hamar megtanulták, hogy ha valakire panaszkodni akarnak, akkor mindenekelőtt azt kell bizonygatni, hogy fasiszta. Ám a szovjetek ezzel együtt sem avatkoztak bele Nyírbátor politikai életébe: egyetlen embert sem vittek el, még csak meg sem intettek — a fasisztázás viszont átment arra az időre, mikor mind Nyíregyházán, mind Nyírbátorban felállt a magyar rendőrség.

Március tizenötödikén nagyszabású ünnepség volt a főtéren, az országzászlónál- Nekünk, iskolásoknak, semmi változás: Tavaly is fölvonultunk, ugyanoda, most se tettünk másként. Most is felvonták a nemzeti zászlót, s egy fiatal, ugyanaz, mint tavaly, elszavalta a Nemzeti dalt. Változás abban esett, hogy most nem a városi leventeparancsnok tartott beszédet, hanem a járási rendőrkapitány, kiről tudtuk, hogy erősen nagyothalló, katona sohasem volt, s tavaly ilyenkor még könyvelőként dolgozott a helyi takarékpénztárban. A beszéd tartalma megintcsak a szokásos: 1848 magyar hősiessége, dicsősége, világvisszhangja, s az ebből levont tanulság, hogy most pedig, őseink példáján lelkesülve, minden erőnket feszítsük meg — tavaly még a Szovjetunió, most pedig Németország ellen . . . Igen, kicsit humorosan adom elő, mert számunkra humoros volt akkor is, különösen, mikor a beszéd végén ugyanúgy fölcsattant a taps és a vivát, mint egy évvel korábban. Mert hogy ne is mondjam, a hallgatóság nagyon nagy többsége is ugyanaz volt, s nemcsak mi, kirendelt diákok, hanem a felnőttek is ... S persze, hogy fel tudom oldani a humort, némileg legalábbis. Mert mi, gyerekek, ugyanúgy, mint a körülálló felnőttek, nem az aktuálpolitikai felszólításnak tapsoltunk, sem tavaly, sem most, hanem 1848—49-nek. Ez egy dolog, s más lapra tartozik, hogy hányán és milyen mértékben értettek egyet a tavalyi, illetve, az idei felszólítással.

Nekem mindenesetre rokonszenvesebb volt ez az új. Mert tavaly a leventeparancsnok a „Kárpátok gerincére” parancsolt bennünket, mi viszont élve akartunk maradni, sőt, bátyáimat is hazavártuk erőben, egészségben — míg most a rendőrparancsnok azt mondta, hogy mindenki a maga helyén tud legjobban harcolni: a munkás a gyárban, a paraszt az eke szarvánál, az értelmiségi az íróasztalnál, a diák pedig „a tanulás frontján”. — Nagyon meleg volt ezen a március idusán, annyira, hogy legszívesebben a fák árnyékába húzódtunk volna, ha azoknak lett volna már lombjuk. Nem volt, ezért aztán a kezemet néha a fejemre tettem, mert valóban élesen tűzött a Nap. A beszéd hosszú volt, jóval hosszabb, mint egy évnek előtte, s az utolsó nagy taps idején már éreztem, hogy két tenyerem összeverése belelüktet a fejembe. Taps végén hát mindkét kezemet a fejemre tettem, s ekkor hangzott el még egy mondat a szónoki szájból, de ez egészen furcsán, meghökkentően, valahogy így: A helyi fasisztákkal pedig itt helyben számolunk le, mind egy szálig!

Ennek az utólag odavetett kijelentésnek már csak kevesen tapsoltak, azok viszont annál kitartóbban, rekedt hangon kiabálva. A nagy többség oszlott, mi pedig, diákok, tanárainkat néztük, hogy mikor intenek indulást.

Ebédnél apám eltöprengett: Nyilas párttag talán száz volt a városban, de lehet, hogy csak ötven. Ám ezek, néhány kivételtől eltekintve, szegény, rossz üzletmenetű

28