Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 11. szám - Kunszabó Ferenc: "Szállásainkon éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt": részlet egy készülő dokumentum-regényből

mokratikus, sőt szocialista fejlődés indulhat, az nagy előny lesz (s hogy erre nekünk fogékonyságunk és képességünk van, azt eléggé bizonyítottuk 1918—19-ben), de ha visszaállnak a trianoni határok, akkor mi hátrányos helyzetből indulunk, az egységes népi-nemzeti lét szempontjából legalábbis.

S állítom, hogy ez bénított bennünket akkor is, mikor — a pontos dátumot meg kellene állapítani — úgy március 25-én iskolából jövet szembetalálkoztunk egy német trénnel . . . Igen, annyit hallottunk s annyi híradót láttunk a hitleri hadsereg korszerűségéről, motorizáltságáról — s most rakott szekerek oszlopa baktatott át a főtéren, lovas német katonák fedezete mellett! ... A látvány a londoni és a moszkvai rádiók többhetes agitációjával fölért, és minden szájról szájra járó hírnél ékesebben beszélt... A rádió, a sajtó persze már hírül adta a német megszállást,de utána elterjedt, hogy csak a Tisza vonaláig jönnek. És most itt vannak. Mindenki megállt, akinek a piactéren akadt dolga azon a nehéz déli órán, de egy üdvözlésre, egyetlen mosolyra sem emlékszem. — Soha nem felejtem el az érzést, ami bennem kélt. Hogy a szegény ember kiszolgáltatott, hogy alig tud vagy többnyire nem is tud védekezni a rácsapó sors ellen, azt már tudtam, hiszen, hogy úgy mondjam, az anyatejjel szívtam magamba, és magam is ta- tapasztaltam egyet s mást — de hogy az egész közösség, melybe kiszakíthatatlanul tartozom, hogy az sem tud védekezni, hogy szóval némán kell tűrnünk a nagytestű német legények vonulását saját városunkban, ez valami addig nem tapasztalt, hasonlíthatatlan iszonyatot keltett bennem.

Hogy Kállay Miklós miniszterelnök kalandos úton kerülte el a németek fogságát, az, azt hiszem, még Nyírbátor megszállása előtt elterjedt, s hogy a valóságban is valami ilyen történt, azt a napjainkban közzétett iratok igazolják. Hanem a népképzelet úgy kerekítette ki az eseményeket, hogy Hitler csapatai csak percekkel előzték meg az angolokat, kik légi úton akarták elfoglalni Magyarországot, s a német gépek a Balaton fölött mérkőztek meg velük. Ezt a történelem már nem így igazolja vissza, hanem úgy, hogy Budapest tapogatózott és London bátorító válaszokat adott. . . Nem is a valós és költött hírek pályaívét akarom itt megrajzolni, hanem arra utalni, hogy működött a népképzelet, hogy értelmezni, feldolgozni akartuk az eseményeket. S ez nagyon fontos körülmény, mert annak bizonyítéka, hogy az emberek követték az eseményeket, sőt, vissza akartak azokra hatni, s ha másként nem lehetett, hát mesés, sőt babonás úton, mintegy utólagos ráolvasások segítségével.

Hanem a német megszállás — szerencsétlen, szomorú módon — a cselekvésre is módot adott.

Akkor is tudtuk, de az iratok utólag is igazolják, hogy Budapest védte a magyar zsidóságot a hitleri megsemmisítő szándékokkal szemben. Ennek okait, körülményeit persze elemezni kell és lehet — én viszont arra emlékszem, mikor zsidó pajtásaink első ízben sárga csillaggal jelentek meg az iskolában! . . . Voltak, igen, voltak néhányan, akik csúfolták őket, félbetört, sikertelen családokból — ilyenekből voltak akkor már a Nyilaskeresztes Pártnak is tagjai néhányan. Hanem ezeket a fiúkat igazgatónk, Borbás Károly megpofozta. S ha ő nem volt ott, akkor megtettük mi, a tanári kar szemhunyása mellett. De álljon itt volt osztálytársam, Szabó László visszaemlékezése:

— Mi az encsei úton laktunk, annak is a közepe táján, azaz, szegény fertályban. Mert az úgy volt, hogy a városból kivezető főútvonalakon laktak a módosak, az ebből nyíló utcák elején még mindig a magukat jobban bírók, s ahogy haladtál kifelé, úgy jutottál egyre szegényebbek közé. Nekünk pár hold földünk volt, de annyira kevés, hogy apám kontár-szabóskodott. Ipart nem váltott, hisz műhelyre nem lett volna pénzünk, meg a segédlevele sem volt meg, hanem titokban bedolgozott bátori, debreceni meg pesti mestereknek, akik szívesen alkalmazták az ilyen munkaerőt, mert ezek nem alkudtak, hanem még hálásak is voltak. — Abban a városnegyedben sok zsidócsalád lakott,

16