Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - MŰVÉSZET - Ékszer lett az Életfa: Szervátiusz Tiborral beszélget Eke Károly

környék engem semmire sem inspirált, nem tudtam oda elképzelni semmit. Elmentem a tanácshoz és ott elmondtam, hogy valami más helyszínt kellene keresni. A tanács- titkár azt mondta, hogy induljunk útnak, van a városnak megbecsült, régi része, a belváros, vagy ahogyan régebben mondták, a belső város és oda kellene valamit elképzelni. Ezen a téren kötöttünk ki, a Kígyó utcánál. Ezt követően többször eljöttem Csongrád- ra. Az emberek mindig nézték, hogy ki lehet ez az idegen és mit akarhat, álldogál, ácsorog ezen a téren s nézeget, méricskél.

— Nekem elmondták, hogy egy idő után arra gondoltak, hogy valami művészember lehet. De kérdezgették, hogy vajon mit akarhat?

— Öt esztendő telt el ezután, ami alatt elképzeltem a szobrot, beleképzeltem a térbe, a környezetbe, a méretekbe, a házak fölött lévő atmoszférába, az égre, kirajzoltam képzeletemben és főleg azt képzeltem el, hogy olyan valamit kell megalkotnom, ami ebből a talajból nő ki, ebből az atmoszférából, ebből a népből, tehát a csongrádi nép múltjából, jelenéből táplálkozva nő ki és képes hangulatot teremteni.

— Ékszerdoboz lett a tér, befogadta a művet, az alkotást,..

— Én azt hiszem, hogy sikerült a méreteket, az arányokat úgy megkomponálni, hogy valóban egységet képez a környezetével. És hordozza ennek a régi városképnek a hangulatát is, múltját is.

— Ha folytatják a tér felújítását, a szoborral az ország egyik legszebb tere lehetne ez.

— Annyira arányos, harmonikus, szép ez a tér.

— Amióta felállították a szobrot, esténként köré gyűlnek a környékbeli emberek. Arról tanakodnak, hogy mi is ennek a szobornak az értelme?

— A huszadik század vége felé, ebben az átalakulásban, a civilizáció ilyen áradatában az emberek hajlamosak elfelejteni régi kultúrájukat, azt, amit őseik hoztak létre és mivel ezt elfelejtették, nem is kaphatják meg a szobor kulcsát egyből, csak akkor, ha valamiképpen felidézik ezeket a régi emlékeket, vagy utánagondolnak, utánaéreznek azoknak a régi emlékeknek, amelyek valaha az övék voltak. Ennek a kompozíciónak tulajdonképpen ez a szerepe. Emléket akartam állítani ebben a magyarságnak, az alföldi magyar embernek, ennek a tájnak, az építészetnek, az itteni régi életnek, meg a népi kultúrának, amely ebben a térségben is csodálatos volt. .. így kerestem meg az Életfamotívumot, amely a magyarság ősi szimbóluma, jelképe. Tulajdonképpen aföldi életben és a világmindenségben, vagy a túlvilágban — bárhogy lehet nevezni — a kibontakozásnak a jelképe. Világfának is, égig érő fának is, csodafának is, mindenféle fának is nevezik. Még ma is él a mesékben, Erős János is erre mászik fel és amíg felmászik, sok minden történik. A sárkánnyal találkozik, azt legyőzi, mindenféle csoda végbemegy ebben a történetben.

— A legnagyobb csoda az, hogy az élet megy tovább, újra és újra.

— Éppen ezért választottam én ezt fő motívumnak. Ez valamikor sámánfa nevet is viselt. Ezen a létrán, ami ezen a fán van, mászott fel a sámán és ott fönn esett révületbe, jósolt, gyógyított és mindenfélét művelt, mivel összekötője ez aföldi és túlvilági életnek. Az alsó része a földön áll és fent bontakozik ki. Az is ősi jele ennek a gondolatnak, hogy a fa alatt állnak az emberek. Ez a Szent László-legendákban is jelen van, Szent László idejében is és utána is festettek még Erdélyben templomi freskókon látható jeleneteket, amelyeken Szent László a fa alatt ül vagy áll. A lova mellette, a tegez a fára akasztva és mellette egy nő áll, a nő a hajában turkált. Ősi jele a magyarságnak a fa alatt álló férfi és nő viszonya. Ez volt az oka annak, hogy az Életfa alá, a Csodafa alá állítottam a férfit és a nőt. Ez a két alak szintén a kialakulásnak, a továbbfejlődésnek a jele, a jelképe; a szerelemnek, az élet megmaradásának szimbóluma. Ez a két ember csongrádi dolgozó ember, a dolgozó emberek ünnepén. Utaltam külsőségeiben, természetesen elvonatkoztatva, a régi csongrádi viseletre, a régi csongrádi ruhaszerkezetekre,

84