Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 10. szám - MŰHELY - Katona Imre: Györffy István és a folklór

másrészt a saját gyűjtésű bővebb anyag esetén megpróbál önálló rendet kialakítani. így a feketekörös-völgyi hiedelmeket a következő főbb csoportokba osztja: természeti jelenségek, természet- és emberfeletti alakok, a mindennapi élet hiedelmei, népi gyógymódok stb. Mindezek inkább még csak halvány körvonalak, és meglehetősen sok az átfedés is, de mindenképpen önállóságra vallanak. Újszerűbb és szilárdabb is a káromkodások rendszerezése, melynek során figyel a szitkozódó és a szidott személyre éppúgy, mint a tartalmi-stiláris vonatkozásokra is; gúnyos oldalvágást is tesz az e téren megmutatkozó népi „tehetségre”.

Bár Györffy idejekorán túljutott az ún. „érdekességek” hajszolásán, teljességre és rendszerességre csakis tárgyi vonatkozásban törekedhetett, folklór adatai általában válogatottak: régiek, ritkák, érdekesek és lehetőség szerint jellemzők is. Figyelmét legjobban a pogánynak minősülő hiedelmek kötötték le, ezek közül pl. a Követfújó Kígyók, a farkasgégével és farkasínnal való varázslat, a kelence (méheskert) kerítésére tűzött lókoponya, a varázserejű vasfű, a tolvajkereső rostaforgatás, a ráböjtöléssel való rontás, a boszorkánynyomás elleni védekezés, a váltott gyermek visszaszerzése és még több más. A természet- és emberfeletti alakok egész hadát sorakoztatja fel; a halottlátók, -nézők, javasok, kuruzslók, ördöngős kocsisok, garabonciások, boszorkányok és táltosok közül főként az utóbbi kettőnél időz hosszabban: észreveszi, hogy a garabonciások „egyszer a boszorkány, máskor a táltos szerepét töltik be” (A matyókról, 1929); önálló szövegközlése jelent meg a boszorkányok Szent György-napi harmattal való kenyérszaporításáról, és látható kedvvel időz a 19. század elején szélhámoskodott Csuba Ferenc táltosnál. A lidércet, hazajáró lelket és a kísérteiét viszont épp csak említi.

Részben az állattartás, részben pedig a hiedelmek felől jut el a népi gyógyításhoz: röviden szól a kuruzslókról, javasokról, veszett doktorokról és a viszonylag „modernebb” borbélyokról (felcserekről) is; az emberorvoslás eljárásainak rendszerezésére azonban nem vállalkozik, és aránytalanul kevés az általa említett állatgyógyító eljárások száma is; ez utóbbi nem nagyon érthető. Adatait viszont egyforma gonddal és biztonsággal kezeli, akár levéltári, akár pedig'fzóbeli forrásból merítette, s a legtöbbet szembesíti is.

A lakodalom kivételével, a családi-társadalmi, gazdasági és ünnepi szokások iránt csak kevéssé érdeklődik, meglétüket vagy hiányukat rögzíti, de részleteiknél nem időz el. A jogi népszokások közül főként a rovással való számontartást és a tulajdonjegyek használatát vizsgálja, de a társadalmi együttélés népi szabályainak különleges fontosságot tulajdonít. (Erre alább még visszatérek.)

Futólag többször is kitér a hagyományos néptáncra, rosszallással kíséri a táncélet változásait, önálló fejezetet azonban csak Egres Kis Lajos dűlőúti „tánciskolájának” szentel. Történeti (pl. a moldvai magyarok réve) és helyi (pl. a hamis eskü) mondákat is közöl, a folkloristáknál korábban veszi észre a hiedelemmondák önálló műfaját; meséről, balladáról és dalról azonban bővebben sehol nem nyilatkozik. Ugyanilyen tartózkodó a vallás, ill. a vallási néprajz kérdéseiben is.

Györffy magától értetődően óvakodik attól, hogy folklóradalékait az illetékes szakág oldaláról vizsgálja, inkább csak általános, történeti-összehasonlító és funkcionális megjegyzéseket tesz; főként ez utóbbiak között találunk éles szemre valló észrevételeket. Gyermekkori emlékek és terepen gyűjtött adatok alapján is több helyen ír a hiedelmek, főként a boszorkányhit elevenségéről, kölcsönös utalással szóbeli és levéltári adataira. Észreveszi, hogy a régi káromkodások között alig van Krisztust és Máriát emlegető —az ilyeneket különleges szigorral büntették —, s megjegyzi: a ma ártatlannak tűnő átkozódásokat is valaha milyen keményen torolták meg. A szitkozódások

64