Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - MŰHELY - Bellon Tibor: Györffy István emlékezete
vissza az emlékezetet. A porlepte iratokat ugyanúgy meg tudta vallatni, mint a táltoshírű nagyidejű adatközlőit. Györffy István előtt az alföldi népélet kutatásáról alig beszélhetünk. A néprajztudomány is szinte az ő születésével egyidőben került intézményes keretek közé. A tudománytörténet ugyan számon tartja a néprajzi érdeklődés kibontatkozásának korai szakaszát, amelyik a reformkori eszmeáramlatokhoz kapcsolódik, sőt a korábbi, elszórt adatokat sem hagyja ki a vizsgálódásból. Igazában azonban a múlt század végére érnek meg a feltételek ennek a tudományágnak az önállóságára. 1889-ben alakult meg a Magyar Néprajzi Társaság és egy év múlva 1890-ben indult meg a folyóirata, az Ethnogra- phia. Bél Mátyás, Kállay Ferenc, Csaplovits János, Ditz Henrik vagy Fényes Elek munkássága előtt elismeréssel adózik a néprajztudomány, mégis kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a XIX. századi írók és költők több néprajzi megfigyelést tettek, a népéletet gazdagabban írták le minta korabeli tudományosság. Néprajztudományunknak mindmáig nagy adóssága ennek a páratlanul gazdag forrásnak a kritikai megszólaltatása, vele a XVIII—XIX. századi paraszti, mezővárosi társadalom életének a bemutatása. Gondoljunk csak Kuthy Lajos hortobágyi képeire, Gvadányi, Eötvös, Kölcsey vagy Jókai alföldi leírásaira, a költők közül Csokonai, Petőfi, Arany gazdag lírájára! Tudománytörténeti tény, hogy kutatóink elsősorban a magyarság kultúrájának archaikus jegyeit kutatva a nyelvterület peremén élőket vizsgálták. A polgárosultabb, anyagi kultúrájukban is fejlettebb alföldi mezővárosok kívül estek érdeklődésük körén. Herman Ottó az, aki a halászat és a pásztorkodás kutatása során bejárta ezt a nagytájunkat. Ebben az időben érkezik a néprajztudományba Györffy István. Munkássága már századunkra esik. Azt, amit Bartók és Kodály a népzenében vitt végbe, ő Bátky Zsig- monddal és Visky Károllyal együtt végezte el: népi kultúránkat európai horizontúvá tágította. Intuitív szellemisége, hatalmas anyagismerete, mélységes humanizmusa társai között is különös helyet jelölt ki számára. Muzeológusként, egyetemi tanárként tanítványokat nevelt múltunk, a nép történetének megismerésére és megbecsülésére. Kulcsszava volt a hagyomány, melyet alapvetően értékhordozónak tekintett. 1930-ban ezt írta: ,,A repülőgép évszázadában Európa mindent egybeolvasztó kohójában csak úgy maradhatunk meg magyarnak, ha nemzeti jellegeinket féltékenyen őrizzük, megbecsüljük. A nemzetet nemcsak a nyelv teszi, hanem a közös hagyomány és erkölcs is.” Majd máshol így folytatja gondolatmenetét: „Ha a nép hagyománytiszteletét megingatjuk, a törvénytisztelete is könnyen meginog, mert a hagyományos szokások a nép íratlan törvényei, melyek egyúttal a népi társadalom összekötő kapcsai is.” Hirdette, hogy a néprajz kultúrtörténeti tudomány, az a célja, hogy a nemzetet öntudatra nevelje. Madarat tolláról, népet kultúrájáról lehet megismerni. Tanítványokat nevelt a néptudományra, a népszeretetre. Történeti-néprajzi módszerével iskolát teremtett. Nagy hatással volt kortársaira, a más tudományterületeken alkotókra és az írókra is. Illyés Gyula megfogalmazásában ő volt az, akit nemcsak a néprajzosok, de az írók is mesterüknek tekintettek. Szinte egymaga volt az alföldi tudományos intézet. Komplex módon közeledett tárgyához, ami számára a paraszti mindennapok megélt eleven valósága volt. A néprajzi jelenségeket régészeti, történeti, néptörténeti, művelődéstörténeti és szociográfiai ágyazottságában vizsgálta. Györffy Istvánt a szülőföld meghatározó élménye egész életén át végigkísérte. A Jászkunság nemesi kiváltságokkal vetekedő különállása a születése idején szűnt meg. Addig a Kis- és Nagykunság, valamint a Jászság az 1745-ös redemptióban szerzett privilégiumok alapján élte a maga külön életét. Hasonló kiváltsága csak a székelyeknek és a hajdúknak volt. A mezővárosok autonómiája,a protestáns szellemiségben gyökerező 59
