Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - MŰHELY - H. Nagy Erzsébet: A népnyelv és az irodalmi nyelv találkozása mai emlékező írásokban
SZERKESZTÉS, MESÉLÉS Ez az epikusság és beszédszerűség határozza meg az írások szerkesztés/ technikáját is. A parasztíró történetekben gondolkodik és úgy is ír. A történetek kerekek. A szüzsé legfontosabb szervező elve az időrendiség. A szigorú időrendet viszont gyakran megbontják az asszociációk. Ezek azonban nem a modern irodalom szabad képzet- társításai, hanem szervesen következnek az elmondott eseményekből vagy a helyszínből. A mese, a cselekmény lendülete szintén gyakran kibillenti az elbeszélést a kronológiából, de ilyenkor gyakori a visszacsatolás, nem halad a végtelenségig az új vágányon a történet. További tagolást eredményeznek a gyakori részletezések: a helyszínek, szereplők, egyes tárgyak, körülmények megelevenítő leírásai, amelyek a me- sélés valóságos idejét nyújtva vagy rövidítve segítik az elmondott eseménysor időarányainak érzékelését. Ez a szerkesztési technika grammatikai szempontból leginkább az igeidők használatában érhető tetten. Az író sokszor annyira beiemelegszik az élmény felevenítésébe, hogy az események sodrában elbeszélő múlt időből átvált párbeszédes jelenbe — sokszor még egy mondaton vagy egy gondolaton belül is. íme egy idézet, egy jelképi erejű történet ennek bemutatására Győri Klára emlékezéséből: „Mikor háromhetes kisbaba voltam, nagy tűzvész ütött ki a mi utcánkban. Édesanyám nagybeteg volt a nehéz szülés után, nem tudott semmit menteni, s a közeledő tüzért való nagy ijedsége még jobban tönkre tette. Nagy vérvesztesége volt. A tűzvész közeledett házunk felé. Édesanyám féltibe elájult, s mások, amit mentettek, de mindenkinek előkerült a maga baja. Közel volt hozzánk a temető. Temető aljába egy nagy rét. Oda osztán nagy összevisszaságban sok mindenkinek sok mindene csomóra, halomra hányva: hátha még maradt bár belőle valami . . . Engem is, és édesanyámot is oda lefektettek a földre, ott biza szédelgő juh, disznó, borjú, minden felügyelet nélkül. Egyszer látják: egy nagy koca az orrával mind hengerget valamit. Megnézték, mi az. Hát egy pici pólyás baba. Amely én voltam. Akkor valaki felkap, s beletett egy oda kihurcolt hordóba, s szaladtak tovább menteni, mert már a tűz nagyon közeledett. Egyszer látják: az a nagy koca eldűti a hordót s csak maga eleji be vesz, s csak hengerget. .. De biztosan megmentettek, mert még ma is megvagyok . . . Azután is sokan mondták nekem: — Mi az Kali, nem evett meg a koca? (Kiszáradt az én örömem zöld fája, 35.) Az aprólékosság, a részletezés, az események egymásmellettiségének lépésről lépésre való feltérképezése nemcsak a történetek fölelevenítésében fogható meg, hanem a környezet leírásában, az embert körülvevő jelenségek értelmezésében is. G. Margit, mezőkövesdi summásasszony így helyezi el a napot saját világegyetemképében: „Én égtájakat nem ismerek. Napfelkelt van, meg naplement, meg dél. Délben olyan a nap, mint a ház közepén a csillár — felnézek az égre, hogy Istenem, megállt a nap! Les ránk. Gyönyörködik. Én nem nézek arra, hogy ez észak, ez meg dél, csak a napot nézem. Kísérem keltétől, látom, milyen szépen ballag a maga járásán. Meg mikor a jóisten szűkebbre veszi a kört, oszt akkor látom, már rövidebb a járat. Nem kell neki sín, nem kell neki műút, megy a maga járásán isteni parancsra, ahogy őt a világ teremtésekor beállították. . . Mi a napot nevelőnek mondjuk. Mikor keresztül megy az égen, érleli a gyümölcsöt, nyílasztja a virágokat. Mikor eső után kisüt, az eleven virágok csak úgy néznek fel rá! A fákról ne is beszéljünk. Szívja fel magához a fákat, a terebélyit. Érleli minden időszaknak a gyümölcsét. Nap nélkül nincsen édes gyümölcs. Napos oldalon termett — úgy kínálják az árusok, mert az édes. A nap termel, a nap érlel, a nap gyönyörködtet. Mikor este lement, visszanéz, azt mondják, nézd csak, hogy visszanézett az Istennek a szeme. Mert az úgy van, amikor felhőbe 81
