Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 1. szám - MŰHELY - H. Nagy Erzsébet: A népnyelv és az irodalmi nyelv találkozása mai emlékező írásokban

valami miszikus erőt, hanem a gondolkodás hagyományos formáit, a fogalmak kapcsolódásának módját értve), s kevésbé fedezhetők fel benne korunk tudományostechnikai forradalmának negatív hatásai. (A tömegkommunikáció kétségtelenül létező negatív hatására, és a fordításirodalomra gondolok.)

Természetesen, mint különösen tehetséges emberek, az irodalmi nyelv normái felé törekvő igyekezetükben a nép körében használt nyelvnek — mint látni fogjuk — megszépített, nemesített változatát használják. (Nagy Olga, Győri Klára emlékezéseinek szerkesztője ezt írja: „Kali néni stílusfordulatairól, magával sodró elbeszélő modoráról mélyebb és átfogóbb elemzés nélkül is megállapíthatjuk, hogy a népi közkincs írói továbbfejlesztésével van dolgunk. Stílusának, nyelvének plaszticitása a közösségi kincs magas szintű egyedi jelentkezése.” Kiszáradt az én örömem zöld fája. Kriterion 1975. Előszó 16.)

Elöljáróban megállapíthatjuk: a népi emlékező próza nyelvének az alkotók személyiségéből, társadalmi helyéből következő jellegzetessége, hogy e nyelvváltozatot inkább az anyanyelv belső erőinek mozgósításából, mint az újabb magyar és világirodalom stílusának, stílusváltozatainak, stíluseszközeinek serkentő hatása alatt születik.

A SZÖVEGEK TÍPUSAI

A továbbiakban röviden jellemzem az emlékező írások főbb típusait — részben az alkotók egyénisége, részben műveik nyelvi értékei alapján. (Felsorolás helyett típusokat adok meg, példákkal. Az anyag az itt következőknél jóval szélesebb körű, igyekeztem a teljes anyagot (a határainkon kívüli magyar nyelvűt is) az OSZK belső bibliográfiái segítségével összegyűjteni.)

1. Az első csoportba: Az irodalmi — ezen belül a szépirodalmi nyelvhez — leginkább közeledő, közelítő, leginkább tudatos írói alkotások tartoznak. Egyértelműen irodalomként értékelhetők. A mesélés nyelvi lendülete, a megjelenített emberi sorsok mély átélése mondanivalójukat az általánosság szintjére emeli, igazságaik jelképi erővel vésődnek az emberbe. Alkotóik ösztönösen induló tehetségből eszmélő emberré, végül sokszor tudatos művésszé váltak. írásaik pedig tudatosan szerkesztett alkotások, noha például a papírra vetett eredeti írás képe sokszor teljesen tagolatlan; a gondolatritmusok mégis belső tagolást, szerkezetet adnak a szövegeknek, nemcsak a szintaxis, hanem a teljes művészi alkotás dimenziójában is. Ilyenek pl.: Berényi Andrásáé Nagy Rozália a nevem c. életírása (Gondolat 1975. Szerk. Hoppál Mihály); Gémes Eszter Mindig magam c. életírása (Magvető 1979.); Győri Klára: Kiszáradt az én örömem zöld fája c. emlékezése (Kriterion, 1975.), vagy Tamási Gáspár Vadon nőtt gyöngyvirága, amely az egyik legkorábbi, 1971-es (Kriterion). De ide soroltam az 1974-es Gondolat-kiadványt, az Emlékül hagyom kötet néhány írását, ebben 10 parasztíró tollából elevenedik meg 10 élet, 10 sors. Közülük itt is kiemelném a már említett Gyovai Pál, Bujdosó Mihály, Kanfi Horváth István, Laczkó István és Berényiné írását.

2. A második csoportot a még mindig szépirodalmi értékű, de mondanivalójukban általános érvényűvé már nem emelkedő, hanem elsősorban dokumentatív írások alkotják, amelyek a népélet, az emberi sorsok, viszonyulások sokszínű és megkapó képeit erőteljesen villantják föl. Ilyenek pl. az Emlékül hagyom ... kötetből Kristóf György, Bállá János, Horváth János és Vankó Imréné életrajzai, s Vankóné Dudás Juli Falum, Galgamácsa (1976) c. könyve.

3. A harmadik csoportba tartoznak a nem írói ambíció szülte emlékezések: a főként évkönyvekben, folyóiratokban olvasható, az irodalomban ismeretlen emberek tollából, illetve jobbára mások keze nyomán (magnófelvételek lejegyzései) megjelent em79