Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - MŰHELY - H. Nagy Erzsébet: A népnyelv és az irodalmi nyelv találkozása mai emlékező írásokban
H. NAGY ERZSÉBET A NÉPNYELV ÉS AZ IRODALMI NYELV TALÁLKOZÁSA MAI EMLÉKEZŐ ÍRÁSOKBAN* A MŰFAJ Irodalomtörténeti megállapítás, hogy memoárirodalmunk az utóbbi két évtizedben újabb virágkorát éli. Visszaemlékezések, önéletírások, emlékiratok jelennek meg hivatásos íróink tollából, művészek, közéleti emberek keze nyomán. S egyre-másra látnak napvilágot az egy új műfajba, a paraszti önvallomásos irodalomba sorolható ún. naiv önéletírások, paraszti emlékezések, népi memoárok, Juhász Ferenc szavaival a „kétkeziek, hajdani elfáradok és gyötröttálmúak szaporodó élet-vallomásai” (Új írás, 19,76. 7. 53.) — könyv alakban, gyűjteményes kötetekben, folyóiratok hasábjain. A népi epikának ez az ága, amely a folklór és az irodalom szoros kapcsolatában született, nemcsak hazai jelenség. E naiv mesterek többfelé megjelennek, itt nálunk, Közép- és Kelet-Európábán, de például az észak-amerikai szegénység körében is vagy az indián népek között. Ott, ahol az uralkodó életformák mellett és alatt tovább élnek régi, öntörvényű, de a köztudatba még be nem épült életformák, és ahol megfelelő ösztönzéssel megteremtik az ilyen önéletírások lehetőségeit. A térbeli, szinkron hasonlóságok mellett e műfaj sajátosságainak megértéséhez expresszív párhuzamot kínál hazai irodalomtörténetünk is. Az önéletírás műfajának első virágkora nálunk a XVII. század utolja, a XVIII. sz. eleje. Megszületését akkor is megelőzte egy, a kor dimenzióihoz képest a mainál is intenzívebb kommunikációs és kulturális forradalom: a könyvnyomtatás, illetve a reneszánsz és a reformáció. E kettős forradalom hatásainak kibontakozásához akkor évszázadokra volt szükség, ma, a XX. században néhány évtized alatt értek be e folyamat gyümölcsei. Az eredmény ugyanaz.: a korábbiakhoz képest sokkal szélesebb embertömegekre sugároznak a korszerű műveltség elemei, új társadalmi rétegek vehetik birtokukba az egyetemes kultúrát. E régen nemzedékek során át tartó változást századunk embere szinte egyetlen emberöltő alatt élte át, szenvedte meg, mégpedig úgy, hogy e kettős — kulturális és kommunikációs — forradalom felszabadító erejét egy, a kettőnél jelentősebb és fontosabb, a társadalmi forradalom jelentette. A változások szorításába került emberi pszichikumnak pedig természetes igényévé vált az emlékállítás: saját korábbi énjének, megszenvedett sorsának a művészetadta lehetőségekkel élve az általánosság szinjtére emelt megörökítése. Fontosnak tartom saját nyelvészeti nézőpontomból is e műfaj genezisének megvilágítását, mivel az eddigi szakirodalom egyik kulcskérdése: a szépirodalom körébe tartozik-e a paraszti önéletírás műfaja. Az igény, amelyből születik, a művészi kifejezés igénye, s függetlenül attól, hogy a szóban forgó írások nem mindegyike birkózik meg sikeresen az irodalom követelményeivel, szempontomból a népi emlékező próza az irodalmi nyelv egyik változataként vizsgálható. így vélekedik Gyenis Vilmos is: „A népi memoárok, paraszti önéletírások mint élvezetes olvasmányok méltán elismerésre jogosultak . . . s elvitathatatlanul értékes, sajátos részét képezik korunk irodalmának.” (Kortárs 1976. 11. 1838.) Egyszersmind egy összetett igényű tudományos vizsgálat számára is kiapadhatatlan forrásanyagot nyújtanak, s nélküíözhetetlenek a népi * Elhangzott a magyar nyelvészek IV. nemzetközi kongresszusán, Szombathelyen, 1983. aug. 24-én. 77
