Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - MŰHELY: 125 ÉVE SZÜLETETT BENEDEK ELEK - Pomogáts Béla: Játékok a színpadon: Jékely Zoltán színpadi művei
POMOGÁTS BÉLA JÁTÉKOK A SZÍNPADON Jékely Zoltán színpadi művei Jékely Zoltán 1942-ben lelkes szavakkal számolt be Tamási Áron Csalóka szivárvány című mesejátékának kolozsvári bemutatójáról. „Kezdetben vala a játék — érvelt a darab tündéri romantikája mellett. — Csak azután, nagy későre születtek meg a játékszabályok. De nem a szabály az örök, hanem a játék. (...) A játékhoz (. . .) képesség kell, főleg ösztön. S minél erősebb valakiben a játékösztön, annál konokabb ellensége a játékszabályoknak. Azt szeretné, hogy ezentúl az ő ösztöne diktálta törvényekhez igazodjanak.” A játék ösztöne és képessége lendült mozgásba az ő színműveiben is, mintha a gyermekkor játékossága, szerepjátszó hajlama tört volna fel a múló idő rétegei alól. Egy vallomásos kis írásában maga Jékely is a színjáték iránt érzett gyermekkori vonzalommal magyarázta érdeklődését a színház, a színdarabírás iránt: „Azt hiszem, a színdarabírás is ennek a gyermekkorunkban cserbenhagyott, nem méltányolt, kigúnyolt, elfojtott színész-énnek nyugtalanságából és sérelmeiből táplálkozik. Szemünkben a színház sokáig vagy mindvégig ennek a varázslatnak engedményes területe és titokzatos otthona. Valami módon kívánkozom bele, valósággal visszakívánkozom a színházba (...) A színdarabírás (. . .) egyenes folytatását kínálja a gyermekkorban megnyilatkozó mítosz-ösztönnek; és ami nem jelentéktelen tényező, kapcsolatot ígér, bejáratossággal kecsegtet a Színház áldott és átkozott birodalmába.” A játék vágya jellegzetes drámaformát és dramaturgiát eredményezett, és e forma igen közel állott a modern drámairodalom némely törekvéseihez. Á huszadik századi színház szívesen tért vissza a játék ősi hagyományához: Arisztophanészhez, a „com- media dell’arté”-hez, a népi színjátszáshoz. Ezek a játékos tradíciók öltöttek új és korszerű alakot Pirandello, Cocteau, Giraudoux vagy Garcia Lorca színműveiben; az első három íróra, mint mestereire, imént idézett írásában maga Jékely Zoltán is hivatkozott. Németh László Arisztophanészről írott nevezetes tanulmányában az antik komédiák felszabadult játékosságát ajánlotta a polgári színműirodalom meghaladására törekvő drámaírók figyelmébe, ebben a játékos műfajban találta meg azt a formát, amely „egyszerre huszadik századi, tömegekhez szóló és nagy költészet.” Tamási Áron népi játékai a költészetnek és a humornak adtak szerepet a színpadon, általuk újították meg a nemzeti drámairodalom örökségét, s elevenítették fel azt a poétikus- romantikus játékosságot, amely Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjét hatotta át. Jékely ugyancsak a régi magyar dráma, illetve a Tamási-féle népi játék dramaturgiai megoldásait követte színműveiben: e megoldások révén tett költői kísérletet a verses történelmi tragédia, a népies vígjáték, a mesejáték, a történelmi komédia, az anti- kizáló ironikus színjáték és a verses misztériumjáték műfaji változataival. Első színpadi művét, Az utolsó ítélet című nyolc képből álló történelmi drámáját egy hónap leforgása alatt írta 1943. február 10. és március 10. között Kolozsvárott. A cselekmény 16—17. századi környezetben játszódik, a szöveg néhány utalása szerint Erdélyben; a helyszín mindazonáltal közömbös, a szereplők elnevezése is inkább a korszakot, mintsem a nemzeti környezetet jellemzi. Főhőse Gábriel, az igazsághoz és a becsülethez ragaszkodó fiatalember, akinek szomorú végzetét az készíti elő, hogy szembefordul apjának embertelen ítéleteivel. Boldizsár városbíró a törvény kérlelhetetlen képviselője, jelszava, amelyet szobájának ajtajára is felvésetett, híven jelzi gondolkodását: „Fiat justitia, pereat Mundus”. Alárendeltje és vetélytársa, Prokopius kancel41
