Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - MŰHELY - Szathmári István: Arany János és a magyar nyelvtudomány
kozásai elmélyült szakmai ismeretekről, kiforrott módszerről és máig ható tudósi: invencióról tanúskodnak. Természetesen többen és többször felmérték Arany nyelvészeti munkásságát. Megemlítem Szinnyei Ferenc 1910-es (Arany János tudományos munkássága. Bp., 1910.), Riedl Frigyes 1917-es (Arany mint nyelvész: MNy. XIII, 146—9) és Ferenczy Géza 1957— 1958-as dolgozatát (Arany János, nyelvünk búvára és művelője: Nyr. LXXXI, 387—402, LXXXII, 1—14, 133—49), továbbá Keresztury Dezsőnek A múlt magyar tudósai sorozatban (hangsúlyozom, hogy a sorozat címében a „tudós” szó szerepel) 1971-ben megjelent Arany János című, e tekintetben is átfogó és szépen megírt könyvét. Az emlékezés illendőségén kívül tehát mostani dolgozatomat mindenekelőtt a tudománytörténetnek az a tétele magyarázza, amely szerint az egyes korok és bennünk az egyes alkotók, tudósok tevékenységét a mindenkori „ma” szemével időnként újra kell értékelni, mert hisz a tudomány — ami esetünkben a nyelvtudomány — tárgyköre, módszere, szemlélete, fő érdeklődési területe, valamint ennek megfelelően eredménye állandóan változik. És így a tudománytörténet időnként kisebb-nagyobb mértékben mintegy „átértékeli” a múltat, gyakran olyan értékeket is felfedezve,, amelyek azelőtt ismeretlenek voltak. És most különösen fontos ez, mert a nyelvtudomány az utóbbi évtizedekben — bár a korábbi alapokon, mégis — lényegeset változott. Röviden: módosult a nyelvszemlélet; eltolódtak a nyelvészet korábbi súlypontjai,, elsősorban a szinkron jellegű diszciplínák javára; előretört az interdiszciplinaritás és az egzaktságra való törekvés; se szeri, se száma az új vagy részben új megközelítéseknek, módszereknek; részben vagy egészben új stúdiumok születtek, olyanok, amelyek az interdiszciplinaritás jegyében a nyelvészetnek egyúttal a más tudományágakkal való kapcsolatát is jelzik, ilyenek: a kommunikációelmélet, a szemiotika, a szociolingvisz- tika, a nyelvtipológia, a szövegtan stb. És ezúttal kiemelhetjük, hogy a stilisztika és különösen a mostanában formálódó szövegtan révén a nyelvtudomány — egyébként nagyon is érthető módon — sokkal közelebb került az irodalomtudományhoz, az irodalomelmélethez és a szépirodalmi — költői, valamint prózai —szövegek beható elemzéséhez. Arany munkásságára emlékezve hangsúlyoznunk kell, hogy már a múlt század végéig magas színvonalra emelkedett nyelvtörténeti és összehasonlító módszer napjainkban szintén nem kismértékben gazdagodott. Ezúttal nem térve ki a gyors változással járó buktatókra (zűrzavar a módszerekben, a gombamódra szaporodó terminológiákban, a nyelv- és irodalomtudományi, valamint más diszciplínák elhatárolásában stb.), fel kell tételeznünk, hogy kiszélesedett nyelvtudományunk felszínre hozhat olyan nyelvi, stilisztikai, műfaji jelenségeket, módszereket stb., amelyeket például Arany — az akkori szinten tudományosan is megalapozott páratlan nyelvi-stilisztikai érzékével — meglátott, vagy megsejtett. 3. A továbbiakban azt taglalom nagyon vázlatosan, hogy mi vitte Arany Jánost a nyelvtudomány felé, olyannyira, hogy mint Keresztury Dezső rámutatott, élete vége felé, amikor betegsége és az ebből is származó levertség lesz úrrá rajta, „Egy terület maradt. . . csupán, amelyhez bizonyos mértékű — s öregségével egyre növekvő — személyes kapcsolat fűzte: a magyar nyelvtudomány” (i.m. 211). Mindez tudniillik rávilágíthat arra, miért írta be Arany János a nevét a magyar nyelvtudománytörténetébe is. Arany a legmaradandóbb nyelvi élményt gyermekkorában szüleitől és a szalontaiak- tól kapta, és minden bizonnyal elsősorban innen eredeztethető természetes, ugyanakkor ízes, zamatos nyelve és a rá annyira jellemző ép nyelvérzéke. „Apja ajkáról issza a meséket esténként — mondja Szilágyi Domokos Kortársunk, Arany János című, hittel megírt könyvében (Bukarest, 1969. 9—10) — tündérek és szabad hajdúk, boszorkányok és nagyerejű Miklósok világában él ... S olvassa a Károli-bibliát... és a kályha 59
