Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 8. szám - Varga Csaba: Ketten - együtt?: dokumentum novella

T. Béla: Nem beszéltem még a főiskolai évekről. Az a helyzet, hogy kezdettől fogva tanultam, végig kiváló hallgató voltam. Csak a legvégén .. . Emellett folytattam a sport- lövészetet és hadseregbajnoki címet is nyertem. De ez még nem elég. Közben a századnál KISZ-titkár voltam, sőt a főiskolát gyakorlatilag párttagként kezdtem. Megpróbáltam összeegyeztetni a tanulást, a sportot és a mozgalmi munkát. Aztán le kellett mondanom a sportról. Nem bírtam ennyi mindent. Végig úgy volt, hogy főhadnagyként végzem el a főiskolát. Csakhogy nem sikerült. Az utolsó két vizsgával elrontottam. A testnevelés szigorlaton négyes kellett volna a főhadnagyihoz. Biztos voltam benne, hogy a tudásom — s fizikai felkészültségem — ehhez kevés; ezért nem is nagyon hajtottam rá. Mint mondtam, nem vagyok parancsnok típus, így kicsit hadilábon álltam a harcászattal is. És a harcászat volt az utolsó államvizsga. Csak négyest kaptam. „Csak”. Ez nagyon kellemetlen volt. Ugrott a vörös diploma és ugrott a főhadnagyi rang. Azt el kell mondanom, hogy a KISZ-munkáért az alapszervezetet s engem is kitüntettek. Sokáig úgy volt, hogy bent maradok a főiskolán a KISZ- bizottság titkáraként. Az igazság az, hogy számítottam erre. A felettesek kérvényezték is ezt, de végül nem engedélyezték, hivatkozva arra, hogy kötelező a kétéves csapatszolgálat. Másoknak ezt már elengedték. Nekem nem .. .(Hogy lehet az, hogy nem segítették, amikor a mozgalmi munkában kitűnt? Nem érzett emiatt csalódást?!) Engem is segítettek. Egy-két vizsgán elnézőbbek voltak. De nem nagyon s nem fontos tárgyaknál. Főleg az ideológiai tárgyaknál, ahol valóban számított a mozgalmi aktivitás. A főiskolán különben sem nézte mindenki jó szemmel a KISZ-ezést. Több tanár tűnt fanatikusnak, szakbarbárnak — számukra csak a szakmai tárgyak voltak lényegesek. Tudtam erről. Arról is, hogy környezetem jobbra értékel, mint én saját magamat. Álszerénynek tartottak. „Hülyének” néztek nemegyszer, mert nem verem a mellemet, pedig — mint mondták — tehetném. Volt olyan hallgató, aki kijelentette: ha a kért jegyet nem kapja meg, nem megy ki a Kossuth térre .. . A főiskolán nem fogadtak el mindenkit könnyen. Nekem a szakasszal nem volt semmi bajom; jól megvoltunk. Segítettünk egymásnak, én elméleti tárgyakból, ők meg testnevelésből. Szóval, magamnak köszönhetem, hogy nem lettem főhadnagy. Akkor úgy gondoltam, nekem ne mondják, hogy nyomtak, meg nem is volt az olyan ötös... Mostani fejjel lehet, hogy már nem így csinálnám. (Nem akart minta-katona lenni? Mint N. Ferenc sem? Félt attól, hogy futtatják, s akkor társai elfordulnak tőle? A környezet értékrendje az egyik konfliktus-forrás? Vagy csak egyszerűen igényes volt?) Úgy tartottam: ha nem tudok jobbat, ne adjanak jobb jegyet. így is viselkedtem: mondtam, hogy nem kell jobb osztályzat. Most aztán négy évig várhatok, amíg főhadnagy leszek. De nem nyújtottam azt, amit kellett volna testnevelésből és harcászatból. Inkább a mozgalmi munkára hajtottam rá ... A gyakorlati harcvezetésben nem voltam járatos, itt az alakulatnál sem sokat tanultam ebből az első időszakban. Ám ma nem mondhatom azt, hogy nagyon rossz lennék. Senki nem jött szívesen első lépcsős alakulathoz. Én itt vagyok. Hamar bedobtak a mélyvízbe és sokat vagyunk gyakorlaton. Van úgy, hogy nem bánom, hidd el, hogy hadnagyként végeztem. Ha főhadnagy lennék, akkor sem vezetném jobban a gyakorlatot. Vagy a századot.

N. Ferenc: December 20-án érkeztünk vissza a gyakorlatról. Még három nap volt a fogdáig. Tudtuk, semmit sem veszíthetünk. Mindenképpen lecsuknak minket. Elhatároztuk, hogy előszilvesztert tartunk; azért sem maradunk ünnep nélkül. 22-én hozattunk be rogyásig piát, először söröztünk, közben meséltük eddigi élményeinket. Nagyon jól voltunk. Éjfélkor az előre behűtött pezsgőt elővettük s felbontottuk, majd elénekeltük a Himnuszt. Másnap reggel közös cellába ültették hármunkat: a Dobban- tós Triót. Engem akkor már a laktanyában sokfelé Dobbantós Francinak hívtak. A fog22