Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 8. szám - Varga Csaba: Ketten - együtt?: dokumentum novella

A lakodalom meg is volt, sőt másnap, vasárnap reggel a strandon fociztam sörbe, ami kor az ügyeletes tiszt jött értem. Bevittek. Tudtam, hogy nagy botrány nem lesz. Csak akkor lehet Kaposvárt kapni, ha a szökés időtartalma meghaladja a 24 órát. Az ügyeletes tiszt, már bent a laktanyában, azt mondta, hogy válasszak fogda vagy felöntés között. így aztán félhattól féltízig mostam. Ezzel megúsztam. (Jön majd még néhány „dob- bantás”-történet, nagy élvezettel elmesélve. De mi történt valójában? Abból az újoncból, akitől parancsnokai sokat vártak, hogyan lett az egyik „legmenőbb dobbantós?”) Ha ittunk, már nem bírtuk ki. Nyugtalanok voltunk. Miután piát mindig hozott be valaki, gyakran éreztük úgy, hogy menni kell. Irány a kerítés. Másik alkalommal megint ketten mentünk ki. A haver csak azért, hogy italt vigyen be. Én meg újra a strandra rohantam. Volt bennem nyomás. Valakitől — azt sem tudom kitől — se szó, se beszéd elvettem a labdát. S rúgtuk megállás nélkül. De nem buktam le. Nem vették észre, hogy kint jártam. Csakhogy nemsokára az egyik főhadnagy, akit nem ismertem, rámpirított: jó-jó, hogy kilépek, meg a kelleténél többet iszok, de legalább a labdát ne vegyem el kérés nélkül . .. Hű, nagyon égtem. Ráadásul mindezt hallotta a főnököm is, de azt hitte, hogy arról az esetről van szó, amikor az ügyeletes tiszt behozott a strandról. Szerencsémre. Ezt is megúsztam. Aki mer, az nyer is?

T. Béla: A főiskola után gépesített lövészezredhez helyeztek. Kezdetben nem volt szerencsém. Olyan parancsnokhoz kerültem, aki korábban sporttiszt volt, s ugyanakkor nemrégen nevezték ki századparancsnoknak. Nem volt gyakorlata, így nem sokat tanulhattam tőle. A nehézséget az is okozta, hogy az alegységnél sok volt a börtönviselt sorkatona. Meg a nehézember. Én ilyen környezetben még soha nem éltem. A helyzet rámnehezedett, de azért megpróbáltam csinálni valamit. A főiskolán tanultakból is igyekeztem — amit lehet — hasznosítani. Volt például egy cigánygyerek, aki nem akart dolgozni, s nem hajtotta végre a parancsokat. Nem tudtunk vele mihez kezdeni. Ekkor leültem vele többször beszélgetni: kitaláltam történeteket, zsivány- ságokat, verekedéseket, úgy tettem, mintha valamikor az alvilágban éltem volna. Ez a katona ettől kezdve hallgatott rám. De ha más adta ki a parancsot, lehetőleg elsumákolta. Nem vált persze belőle élenjáró katona, de mindazt megcsinálta, amit nagyon kellett. Beigazolódott az, hogy mindenkivel aszerint kell bánni, amilyen ember. Szakaszomban kivétel nélkül minden katonával elbeszélgettem; igyekeztem megismerni őket. Pedig volt olyan, aki állandóan dobizott (azaz dobbantott, vagyis ki-kiszö- kött...), a másik meg nem bírta ki alkohol nélkül, néhányan még spirituszt is ittak. Sokféle ember került össze: a középiskolai tanártól az írni is alig tudó cigányfiúig. S belőlük kellett harcképes alegységet szervezni. Az első hónapok után úgy éreztem, hogy ismerem a katonáimat. Aztán nagyon csalódnom kellett. A kiképzésben jöttek a nehezebb feladatok, s tapasztaltam, hogy sokan csak megjátszották a jószándékot. 1980 decemberében éles lőgyakorlatra került sor — nagy hóban! A századparancsnok megbetegedett, így nekem kellett vezetni a gyakorlatot. Nem volt tüzelő, hiányzott az ivóvíz; havat melegítettünk, ha inni akartunk. Ráadásul teljesen új technikát kaptunk, amivel akkor ismerkedtünk csak. A „századélest” mégis úgy ahogy megcsináltuk. Nem vallottunk szégyent. Ebben a nehéz helyzetben megismertem munkatársaimat, s főnökeimet is. Közben voltak olyan gondolataim, hogy mi a francnak jöttem ide, csak jobb lett volna, ha mondjuk katonaorvos leszek, akár annak az árán is, hogy előtte két évig műtősfiú vagyok. A csapatszolgálat más volt, mint a főiskola. Csak arra számíthattam, amit magam megcsináltam. Nagyon kevesen segítettek önzetlenül. Esőben, hóban, éjszaka másztunk, átázott a ruha, a bakancs, nem volt hova feküdni. De nekem kellett az élen menni. Akkor megtárgyaltam magammal: lesz ez még rosszabb is ... (Nem olyan egyszerű eleget tenni a saját elvárásoknak sem. Sokan vágynak a nagy pró20