Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - SZEMLE - Seres József: M. Kiss Sándor-Vitányi Iván: A magyar diákok szabadságfrontja: [könyvismertetés]
M. KISS SÁNDOR — VITÁNYI IVÁN: A MAGYAR DIÁKOK SZABADSÁGFRONTJA Történelmi múltunk mélyebb és előítéletektől, korlátoktól mentes vizsgálata, elemzése mindinkább előtérbe kerül. Különösen igaz ez az utóbbi tíz év viszonylatában. A Tények és tanuk-sorozat könyvein, Nemeskürty István és több más történészünk munkásságán kívül jelentős tanulmányok, mutatják ezt, s épp így utalhatnék a História című új folyóiratra, a televízió és a rádió népszerű adásaira, a Bajcsy- Zsilinszky életéről, történelmi szerepéről lezajlott vitákra, Illyés Gyula idevágó tanulmányaira és még sok másra is. Most mégis, mindezeket figyelembe véve is, úgy érzem, hogy M. Kiss Sándor és Vitányi Iván könyve kivételes szerepet tölthet be történelmünk egyik legválságosabb szakaszának, s így lényegében egész további történetlátásunk, s az európai népek között elfoglalt helyünk megítélésében. Persze, ez így, első pillanatban túlságosan is merész és talán megalapozatlannak tűnő kijelentésnek, megállapításnak hangzik, amelyet Vitányi Iván és írótársa így nem is fogalmaznak meg, de annál inkább sugallja ezt a látszólag szerény, csak részletproblémának tűnő témaanyag- jelölésük. Mert hiszen, ha kezünkbe vesszük, a témáját nézve ez a könyv nem az egész magyar ellenállási mozgalom történetét dolgozza fel, s nem is a korlátozott lehetőségeket kihasználó tetteket sorolja, elemzi, értékeli. Mégis összefüggéseiben fényt vet történelmünk bizonyos szakaszának egészére is. Idézhetnénk mindjárt a könyvből jellemző megállapításokat, következtetéseket, de nem akarok elébe vágni a dolgoknak. Nézzük előbb, hogyan jutottak el a szerzők a jelzett jelentős megállapításokig. Ahhoz, hogy az ellenállási mozgalmak indulását, jellegét, erejét és különböző összefüggéseit világossá tegyék, a szerzőknek természetesen fel kellett deríteniük a társadalmi, gazdasági, eszmei és politikai előzményeket is. Erre annál inkább szükség volt, mert mint a rövid Bevezetésben írják, elsődleges céljuk „annak bemutatása és igazolása, hogy az ellenállási mozgalom létezett, az egyetemi ifjúság számottevő hányadát hatása alá vonta.” — S valóban elsődleges, bár — mint látni fogjuk— korántsem a legfontosabb cél volt ez. De hogy létezett, és hogy éppen ilyen formában és hatásfokkal létezett, azt nagy mértékben megszabták az előzmények: a két világháború között kialakult ellenforradalmi rendszer gazdasági, kulturális és politikai viszonyai. Nem lehet itt célom a történelmi tényekben nyomon követni a helyzet alakulását — ezt Vitányi Ivánék sem vállalták. — Meg kell elégednünk a leglényegesebb, legdöntőbb problémák kiemelésével. Ennek egyik jellemző vonása, hogy a magyarság életében a progresszió messze, II. József reformjaiig, a jozefinizmusig nyúlik vissza olyan értelemben, hogy ez a polgári fejlődést már akkor szembeállította a nemzeti függetlenség eszméjével. Szerzőink orosz példákhoz hasonlítva megállapítják: a magyar viszonyokra is jellemző volt, hogy mind a polgári, mind a népi irányzat 1848-ig a feudalizmus talaján állt. Pető- fiék megkísérelték a két vonal egyesítését, ez azonban a szabadságharc bukása, illetve 1867 után is csak felemás megoldáshoz vezetett. A kiegyezés után ugyan kialakult a magyar polgárság, s vele együtt a munkásság, de nagyon gyenge maradt. S bár elég hosszú út vezetett innen az urbánus és népi ellentét kialakulásáig, kétségtelen, hogy erősödése a fentebb vázolt fejlődésvonalhoz kapcsolódik. Az is kétségtelen — mint ahogy könyvünkben olvashatjuk, — hogy a forradalma- sodás a polgári (a Nyugat és a Huszadik Század nemzedékével) indult s ezen a munkásság pártja, a Szociáldemokrata Párt sem volt képes változtatni. „Az 1919-es magyar forradalomnak éppen az volt az egyik megkülönböztető vonása (és hibája), hogy a magyar kommunistákat nem vette körül forradalmi népbarátoknak olyan gyűrűje, mint az orosz bolsevistákat, hanem csupán a szociáldemokratáké és polgári radikálisoké” — olvashatjuk tovább az okfejtést. S ez a helyzet, a megosztottság csak tovább folytatódott a Tanácsköztársaság után a nacionalista, munkásüldöző, parasztnyúzó és munka- nélküliséggel megnyomorított Horthy-korszak alatt. S mivel a társadalom zömét a parasztság alkotta és a trianoni béke, az ország megcsonkítása után egész gazdaságunk kulcskérdése a mezőgazdaság lett, tövényszerű, hogy megindult az értelmiség körében a népi írók föllépése nyomán a népi mozgalom. (Beszélhetnénk ugyan az ezt megelőző politikai téren is érvényesülő parasztmozgalmakról, Áchim L. András, Szántó Kovács János harcáról is, de itt a fő téma az egyetemi diákság ellenállási mozgalma, s így természetesen a népi írók fellépését a falukutatók [szociográfusok], Fája Géza, Kovács Imre, Erdei Ferenc, Darvas József, Illyés Gyula, Veres Péter szociográfiai könyveit kell előtérbe helyeznünk.) Kétségtelen, hogy valóban ez hatott legerőteljesebben az egyetemi ifjúságra is. De ennek is voltak előzményei. M. Kiss és Vitányi a Szabó Dezső-hatást éppen csak megemlíti, utalva az értelmiség körében kialakult Ady—Móricz—• Szabó Dezső vonalra vagy „szentháromságra”, ahogy emlékeim szerint is az akkori diákság emlegette, pedig ez sokkal nagyobb jelentőségű volt a harmincas években, mint ahogy erről a felszabadulás óta beszélni szoktunk. Sokkal nagyobb hatású volt maga Szabó Dezső is, kirohanásaival, pamfletjeivel,igazés igazságtalantámadásai92
